Sokat jár a fejemben Matyi, sokszor eszembe jut, mennyire egyszerű volt vele, mennyivel egyszerűbb, mint Petivel. Hibátlan match volt a kettőnké. Ő gyakorlatilag egy szobanövény volt, hozzá képest én két végén égettem a gyertyát. Hozzá képest stabil voltam, szociális, hozzá képest élveztem az életet. De Petihez képest... Féléletet élek.
A kontroll illúziója tartotta eddig egyben az életemet. Lenéztem azokat, akik nem választottak körültekintően, akik nem voltak konzisztensek - bármiben -, akik hibákat követtek el. Sosem értettem, miért kell elmenni a falig, nem láttam értelmét annak, hogy átlépjek bizonyos határokat. Mindig enyém volt az erkölcsi fölény, akkor is, ha felesleges volt betartani a szabályaimat. Kialakítottam magamnak egy értékrendet, amihez tarthatom magam, amiben nem sérülhetek. Patikamérlegen mértem az érzéseket, és kinevettem azokat, akik nagy, teátrális drámákban élik az életüket. Úgy gondoltam, ez jó dolog. Érett. Nem hagyom, hogy az érzéseim vezéreljenek. Aztán most rájöttem, hogy nem tartom kordában a dolgokat, épp ellenkezőleg: csak egyszerűen nem veszek tudomást az érzelmeimről. És ha valami olyannal találkozom, ami rosszul is elsülhet, szorongani kezdek. A kudarc lehetősége nekem a létbizonytalansággal egyenlő.
Egy nyugodt, egyenes életutat terveztem meg magamnak. Egy olyan álomban ringattam magam, amiben senki sem bánt, sosem érzem magam kiszolgáltatottnak, amiben mindig minden rendben van. És amiben többnyire egyedül vagyok. A tökéletes komfortzóna. Én irányítok mindent és mindenkit. Amiben nem kell elfogadnom, hogy a másiknak más a határ, mert ugyanúgy gondolkozik, mint én.
Nekem csak azt tanították meg, mások érzéseit hogyan dekódoljam. Hajszál pontosan le tudom írni, más miben van, mitől szorong, hol tart, mit érez. De ha a saját érzéseimről van szó, olyan, mint egy mese. Vagy elhiszem, vagy nem.
Nagy volt a szám, amikor elkezdtem a terápiát. Azt hittem, akkor értem el a mélypontot, pedig az csak az első lépés volt. Úgy gondoltam, látom a kakit, nem csinálok úgy, mintha ott se lenne. Ezt is jól csinálom, ebben is jó vagyok. Szembenézek a kakival. Dolgozom rajta, turkálok benne, mélyre megyek, kigobozom, kifésülöm, összerakom, megértem. De csak néztem nagy szemekkel és úgy tanulmányoztam, hogy nem értem hozzá. A leggusztustalanabb része ennek az egésznek még hátra van.
Nem tudom élvezni a pillanatot. Nem tudom elengedni magam. Nem tudok hibázni. Nem tudok kötődni. Minden áron biztonságban akarom érezni magam. Ha valami nem nyújt 100% kiszámíthatóságot, szorongok tőle. Pedig az élet ilyen. Az egész élet. Élni félek. Félek élni.
Ha anyáékra gondolok, nincsenek érzéseim. Nem a szüleimként látom őket, hanem inkább mintha a gyerekeim lennének. Nem érzek tőlük irányomba megértést, szeretetet, elfogadást, örömöt, kötődést. Ezeket én adom nekik. Apa apa akart lenni, de nem tudott, anya meg még csak nem is akart anya lenni. Gyűlölnöm kellene őket, mégis folyton azon dolgozom, hogy megértsem és elfogadjam azt, ahogy velem viselkedtek. Nem akarom őket gyűlölni, mert akkor az egész eddigi életemet kellene megkérdőjeleznem. Ebben is azt akarom, hogy az enyém legyen az erkölcsi fölény, én akarok lenni a nagyvonalú, aki elnézi, hogy valakik megkeserítették az életét. Pedig nem tudom, ki csalódna bennem, ha végre teret engednék annak, amihez minden jogom megvan.
A bennem lévő kis Zsófi még mindig a sarokban kuporog és rettenetesen éhezi a szeretetet. Én meg nem akarok róla tudomás venni. Kihasználták érzelmileg, tönkretették idegileg, én meg csak azt mondogatom neki, hogy ilyen az élet, el kell fogadni. Ez van, majd te okosabb leszel, ha nagy leszel, és nem engeded meg, hogy mások bántsanak. Végül is, én is ezt csinálom, és milyen jól működik. Csak aztán mégsem érdekel, mi van velem. A komoly problémák felett elsiklom: az egészségem, a munkám, a jövőképem, a vágyaim, az álmaim... Minden mindegy, csak maradjunk a kijelölt úton. Ne szeress, ne légy boldog, mert úgyis el fogod veszíteni.
Jó tanítványa vagyok anyámnak, na. Ő büszke lehet rám...
A kontroll illúziója tartotta eddig egyben az életemet. Lenéztem azokat, akik nem választottak körültekintően, akik nem voltak konzisztensek - bármiben -, akik hibákat követtek el. Sosem értettem, miért kell elmenni a falig, nem láttam értelmét annak, hogy átlépjek bizonyos határokat. Mindig enyém volt az erkölcsi fölény, akkor is, ha felesleges volt betartani a szabályaimat. Kialakítottam magamnak egy értékrendet, amihez tarthatom magam, amiben nem sérülhetek. Patikamérlegen mértem az érzéseket, és kinevettem azokat, akik nagy, teátrális drámákban élik az életüket. Úgy gondoltam, ez jó dolog. Érett. Nem hagyom, hogy az érzéseim vezéreljenek. Aztán most rájöttem, hogy nem tartom kordában a dolgokat, épp ellenkezőleg: csak egyszerűen nem veszek tudomást az érzelmeimről. És ha valami olyannal találkozom, ami rosszul is elsülhet, szorongani kezdek. A kudarc lehetősége nekem a létbizonytalansággal egyenlő.
Egy nyugodt, egyenes életutat terveztem meg magamnak. Egy olyan álomban ringattam magam, amiben senki sem bánt, sosem érzem magam kiszolgáltatottnak, amiben mindig minden rendben van. És amiben többnyire egyedül vagyok. A tökéletes komfortzóna. Én irányítok mindent és mindenkit. Amiben nem kell elfogadnom, hogy a másiknak más a határ, mert ugyanúgy gondolkozik, mint én.
Nekem csak azt tanították meg, mások érzéseit hogyan dekódoljam. Hajszál pontosan le tudom írni, más miben van, mitől szorong, hol tart, mit érez. De ha a saját érzéseimről van szó, olyan, mint egy mese. Vagy elhiszem, vagy nem.
Nagy volt a szám, amikor elkezdtem a terápiát. Azt hittem, akkor értem el a mélypontot, pedig az csak az első lépés volt. Úgy gondoltam, látom a kakit, nem csinálok úgy, mintha ott se lenne. Ezt is jól csinálom, ebben is jó vagyok. Szembenézek a kakival. Dolgozom rajta, turkálok benne, mélyre megyek, kigobozom, kifésülöm, összerakom, megértem. De csak néztem nagy szemekkel és úgy tanulmányoztam, hogy nem értem hozzá. A leggusztustalanabb része ennek az egésznek még hátra van.
Nem tudom élvezni a pillanatot. Nem tudom elengedni magam. Nem tudok hibázni. Nem tudok kötődni. Minden áron biztonságban akarom érezni magam. Ha valami nem nyújt 100% kiszámíthatóságot, szorongok tőle. Pedig az élet ilyen. Az egész élet. Élni félek. Félek élni.
Ha anyáékra gondolok, nincsenek érzéseim. Nem a szüleimként látom őket, hanem inkább mintha a gyerekeim lennének. Nem érzek tőlük irányomba megértést, szeretetet, elfogadást, örömöt, kötődést. Ezeket én adom nekik. Apa apa akart lenni, de nem tudott, anya meg még csak nem is akart anya lenni. Gyűlölnöm kellene őket, mégis folyton azon dolgozom, hogy megértsem és elfogadjam azt, ahogy velem viselkedtek. Nem akarom őket gyűlölni, mert akkor az egész eddigi életemet kellene megkérdőjeleznem. Ebben is azt akarom, hogy az enyém legyen az erkölcsi fölény, én akarok lenni a nagyvonalú, aki elnézi, hogy valakik megkeserítették az életét. Pedig nem tudom, ki csalódna bennem, ha végre teret engednék annak, amihez minden jogom megvan.
A bennem lévő kis Zsófi még mindig a sarokban kuporog és rettenetesen éhezi a szeretetet. Én meg nem akarok róla tudomás venni. Kihasználták érzelmileg, tönkretették idegileg, én meg csak azt mondogatom neki, hogy ilyen az élet, el kell fogadni. Ez van, majd te okosabb leszel, ha nagy leszel, és nem engeded meg, hogy mások bántsanak. Végül is, én is ezt csinálom, és milyen jól működik. Csak aztán mégsem érdekel, mi van velem. A komoly problémák felett elsiklom: az egészségem, a munkám, a jövőképem, a vágyaim, az álmaim... Minden mindegy, csak maradjunk a kijelölt úton. Ne szeress, ne légy boldog, mert úgyis el fogod veszíteni.
Jó tanítványa vagyok anyámnak, na. Ő büszke lehet rám...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése