Tudom, miről szól a nyitott kapcsolat, tudom, hogy ez csak szex. Tudom, hogy szeret, tudom, hogy szeretné, ha működne. Tudom, hogy óriási fordulatszámon pörög, tudom, hogy nincs más választásom, ha vele akarok lenni. Tudom, mibe vágtam bele a fejszémet, tudom, mire vállalkoztam.
Valahogy mégis őrülten nehéz engedni, elengedni. Nem tudok bízni. És azok után ami történt, csak még nehezebb.
Rájöttem, hogy anya mintáját követtem. Elzárkóztam érzelmileg, és azt akartam hogy bizonyítson. Bizonyítsa be a lehetetlent. Arra is rájöttem, hogy távolról sincs helyén még az önbizalmam és az önrétékelésem. Azt hittem, feddhetetlen vagyok, azt hittem, érinthetetlen vagyok. Aztán amikor megéreztem, hogy sérülhetek, nem győztem elég falat magam köré emelni. És ezeket azóta is bontogatom.
A megcsalást világ életemben szörnyű dolognak tartottam. Az utóbbi időben persze ez is kapott egy másik megvilágítást, jobban értem már a dinamikáját, mint korábban, és elfogadóbb is vagyok azzal, aki hibázik. Van az az élethelyzet, amiben ez előfordulhat. Én nem bírnám a terhét, bármi is legyen mögötte, inkorrekt, de nem nézhetek mindent és mindenkit a saját tükrömből. Viszont miután megtudtam, hogy engem is megcsaltak, valami nagyon eltörött bennem. Addig van rendben, amíg nem velem történik. A saját elveim alól én vagyok a kivétel.
Matyi egy kicsit mindig visszakacsint. Pontosabban a piros gombom, amit megtalált, és amit úgy és akkor nyomott be, amikor kellett. Olyan tökéletesen finomhangolta a manipulációit, hogy komolyan mondom, utólag visszanézve néha elismerően csettintek. Úgy játszott velem, mint egy babával. Mindig a megfelelő zsinórt húzta meg, és úgy skálázta az érzéseimet, ahogy nem szégyellte. És ebben nem volt egy szégyenlős típus. Ügyesen benn tartott a játékában, amit ha nem un meg, lehet, még most is játszanánk.
Életem egyik legpozitívabb dolgának tartom, hogy Matyi megtörtént, és hogy így történt meg. Annyi mindenre világított rá a szenvedés amit okozott, hogy nem győztem kapkodni a fejem. Az, ami történt lehetőséget adott arra, hogy tényleg a saját életemet élhessem. Nem érzek már haragot, nem érzek fájdalmat, nem érzek semmit. Már lehet fel sem ismerném, ha elmenne mellettem az utcán. A személye nem jelent semmit, soha nem is jelentett. Csak az érzésekre emlékszem, amiket hagyott maga után. És azok néha még nehezek.
Nem voltam elég jó anyja, nem tudtam eléggé szeretni. Ha jobban próbálkozom sem jártam volna sikerrel, mert őt eléggé szeretni lehetetlen. Az én aktív lenyomatom. Azt adtam neki, ami nekem hiányzott. Tökéletesen kiegészítettük egymást.
A kapcsolatunk legtöbb aspektusát feldolgoztam. Nagy meló volt, szó se róla, de ő csak a tünet volt, nem a betegség. A betegség anya volt, pontosabban az ő érzései, amiket én is megkaptam. A betegség apa volt, a kiszolgáltatottsága és az áldozatszerepe. A betegség az volt, hogy én nem a szerelmük gyümölcse, hanem a megmentője voltam. Bennem testesült meg kettejük megfelelési kényszere és szorongása. Ezeket nekem kell lehámoznom magamról, én kaptam meg a feladatot. De van, hogy nagyon nehezen bújok ki a bőrömből.
A megcsalás belém égett. Még hegesedik. Ha valakiért bármit megtettem volna és az sem volt elég, akkor ha védem magam, és első sorban magamat szeretem, miért ne történne meg újra?
Ő szinte az összes barátnőjét megcsalta. Neki nem nagy szám, nem olyan komoly dolog. Mármint persze amíg ő csinálja. Egy ideig ment ketten, de aztán amikor veszni látszott a dolog, már nem érdekelte, azt csinált, amit akart. Hogy aztán már a lelkiismerete miatt se menjen. De legalább jól titkolta. Pörög ezerrel, soha semmi sem elég. Tudja, mit akar, azt pedig előbb-utóbb elveszi. Hamar mondta, hogy szeret, talán pont azért, hogy megszerezzen. Azóta sokszor eszembe jut, vajon úgy látott-e akkor is engem, mint most. Lehet csak idő kérdése és rájön, hogy nem is ezt akarta. Aztán jön a régi forgatókönyv: eltávolodás, megcsalás, szakítás.
Hiába értem meg, miért csinálta azt amit csinált, hibába tudom, hogy azért mondta el, hogy végre őszintén álhasson neki egy kapcsolatnak, félek, hogy végül velem is megtörténik a régi forgatókönyv. Az őszinteség nem jó, ha már kegyetlen. Félek, hogy megint szembesülnöm kell majd azzal, hogy nem voltam elég. Hogy visszaélnek a bizalmammal. Vagy ami még rosszabb, hogy igazából nem is én kellettem, hanem csak a funkcióm.
Ha bókol, ha tesz értem valamit, azonnal azt nézem, miért csinálja, mi lehet mögötte. Figyelem, mivel akar manipulálni, mivel akar kihasználni, mit akar velem pótolni, mit akar velem bizonyítani. Úgy tekintek magamra, mint egy eszközre, egy mellékszereplőre valaki más drámájában. Kellek ahhoz, hogy a cselekény haladhasson. Sosem a személyiségem számított, mindig csak a szerepem, és borzasztó nehéz elhinnem, hogy valaki, aki tudja, mit akar, engem akar. Nehéz elhinnem, hogy valaki figyelembe veszi az én boldogságomat is, nem csak a sajátját. Nehéz elhinnem, hogy valaki puszta szeretetből megteszi, amit kérek. Nehéz elhinnem, hogy szerethető vagyok. Nehéz elhinnem, hogy valaki mellett én is kaphatok főszerepet.
Nagyon erős személyiséget választottam magam mellé. Határozott, domináns, óriási egó, a ló másik oldala. Bizonyos tekintetben a szöges ellentétem; igazi kihívás. Nem hiába idegel halálra a magabiztossága: jó tükör. De jó, hogy ilyen, van kitől tanulni. Csak el kellene fogadnom, hogy nekem nem a szereposztó díványt szánja. El kellene hinnem, hogy ha azt mondja, velem akarja, az úgy is van. Vagy ha azt mondja, most már tényleg rendesen akarja, legalább az esélyt meg kellene adnom arra, hogy sikerüljön.
Az utolsó csoporton őt is beletettem a képbe. Tőlem balra állt, jó két lépéssel előttem. Nyújtotta a karját, hogy álljak mellé, de nem tudtam megmozdulni. Pedig várt rám. Elköszönéskor azt mondta a pszichológusom, hogy az irány jó, már csak be kell engednem, be kell fogadnom. Most értem csak meg, mire gondolhatott. Valahogy el kell hinnem, hogy szerethető vagyok. Hogy én kellek. Én, Zsófi, mint Zsófi, nem pedig Zsófi, a ragasztó. Ha ezt elhiszem, csak akkor kezdődik az igazi párkapcsolati harc. Csak akkor derülhet ki, hogy elegek vagyunk-e a feladathoz.
Kurva nehéz kilépni a fényre.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése