Hetek óta éreztem, hogy nincs rendben valami. Ideges voltam, pattanásig feszültem, folyamatosan szorongtam. Állandóan azt éreztem, hogy menekülni akarok. Mint amikor izgulsz egy nagyon komoly vizsga előtt és kis híjján összefosod magad. Futnál, menekülnél, de bármit csinálsz, ott van a felelősség a nyakadon és megfojt. Olyan volt, mintha muszáj lenne döntenem: minden vagy semmi? Mintha a világ összes boldogsága rajtam múlt volna.
Folyamatosan figyeltem minden mozdulatát. Kerestem a hibát. Valami biztos van a végtelen egó mögött. Valami mély, gennyedző, gusztustalan seb. Kerestem, mit hárít. Hol hazudik. Mintha azzal, hogy megtalálom a sebet, bármivel is beljebb lennék. Bele akartam túrni, meg akartam nézni, mi fáj ennyire. Látni akartam, mennyire sérült. Tudtam mindent, elmondott mindent. De nekem ez nem elég.
Matyi sokszor mondta, hogy úgy érezte, bele akarok mászni a fejébe. Hogy olyat próbálok onnan kiszedni, ami nincs is. Úgy érezte, megfojtom. Én meg csak annyit éreztem, hogy szenved és segítségre van szüksége. Jobban akartam tudni, mi a baj vele, mint ő. Úgy akartam átvenni a fájdalmát, hogy ő még csak észre se vegyen. Neki annyi lett volna csak a dolga, hogy cserébe életem végéig szeressen. Egyszerű, nem?
A terápiám kezdeti szakaszában nem tudtam a saját érzéseimre koncentrálni. Mindennek az lett a vége, hogy Matyit elemeztem. Ha cikket olvastam, azért olvastam, hogy rájöjjek, benne mi van. Ha vettem egy könyvet, azért vettem, hogy hátha így megtudom, mi zajlik a fejében. Komoly munka volt az, hogy elkezdjek arra koncentrálni, én mit érzek. Hónapok kellettek hozzá. Hónapok kellettek ahhoz hogy rájöjjek, másokon keresztül akartam megmenteni magam.
Ha bele akarok mászni a másik fejébe, igazából saját magamban kellene turkálnom. És itt nem a jó fajta turkálásról beszélek. Azért keresem másban a hibát, hogy megjavíthassam azt, amit magamban nem látok. Amit nem akarok látni.
A barátnőm is épp most kezdi újra a terápiát. Mesélt a terapeutának egy régi kapcsolatáról, ami tipikus üldöző-áldozat felállás volt. Aztán kapott egy jó kérdést: "És Ön mivel üldözte őt?". Amióta ezt megkérdezték tőle, én is ezt kérdezem magamtól. Mivel üldöztem Matyit? A szeretetemmel? Azzal, hogy meg akartam menteni? Kívülről úgy nézhetnék ki, mint egy jó szamaritánus, de neki belülről valószínűleg elképesztően nyomasztó volt az, amit csináltam. Aztán hibázott, többször is, ahogy vártam. Vártam, hogy enyém legyen az erkölcsi fölény, és meg is kaptam, amit akartam. És elképesztően felszabadító érzés volt bebizonyítani, hogy én vagyok az áldozat.
Kellett egy áldozat, akiből üldözőt csinálok. Ő is, de én is kellettem ehhez a sztorihoz.
Egy évvel a terápia elkezdése után jött az új áldozat.
Nincs semmi, amit jobban utál annál, mint amikor gyanúsítgatják. Az összes barátnője ezt csinálta, mindegy volt, mit csinált. Az elején visszafogta magát, még csak rá se nézett senkire. Meghasonult, de az is hiábavaló volt. A lányok szeretik a saját bizonytalanságukat kivetíteni arra, aki mellettük van. Játszma, ami segít elviselhetőbbé tenni a maró önbizalomhiányt. Azt, amit egyébként más nem tud megoldani, csak te. Tőle várták a feloldozást, ami nem jött el, tehát ment tovább a nyomasztás. Addig, míg a végén sikerült szabotálni a kapcsolatot.
Neki meg elege lett ebből.
"Minek fogjam vissza magam, ha így is, úgy is ugyanaz a vége."
Akármennyire is kegyetlennek tűnik ez a hozzáállás, megértem. Megértettem, amikor erről mesélt, megértettem, hogy ő ilyen, és nem vártam el, hogy feladja magát értem, egy kapcsolatért. Megértettem, hogy akármennyire is tud érzelmileg elköteleződni, egyszerűen imádja a nőket, és ezt senki kedvéért nem fogja, nem is tudja feladni.
Végre valaki, aki felvállalja magát. Végre valaki, aki tudja, mit akar. Végre valaki, aki szereti magát annyira, hogy nem szorítja magát háttérbe. Üdítő volt ilyen emberrel lenni, beszélgetni. Imádtam a kisugárzását, a magabiztosságát, a férfiasságát. Őszinte volt, és most először éreztem azt, hogy ott akarok lenni valaki mellett. Nem mögött, nem előtt, mellette.
Nyúltam érte, de a folyamat félúton megszakadt. Ott állok két lépéssel mögötte, de nem tudok odaállni. Bevondótam, lett vesztenivalóm. De visszaestem a saját gödrömbe. Anya gödrébe.
Szorongok, hogy elveszítem. Akkor nyugszom meg, ha elképzelem, hogy tényleg egy szar alak, hogy tényleg komolytalan, hogy tényleg megbízhatatlan, és szakítok vele. Akkor nyugszom meg, ha megalkotom magamban a tökéletes, nyertes forgatókönyvet, amiben kiderül, hogy ő a gonosz, én a jó, és mindenki elnyeri méltó jutalmát. Akkor nyugszom meg, ha enyém az erkölcsi fölény, és úgy is manipulálom a dolgokat, hogy végül én legyek az áldozat. Ő meg hozta a formáját. Igazából mindketten hoztuk.
Baszki. Azzal sokat foglalkoztam, hogy Matyi hogy manipulált engem, de azzal még semennyit, hogy én hogy manipuláltam őt.
Teljesen irreális szorongó epizódjaim vannak. Ha leviszi a szemetet, kitalálom, hogy biztos azért, mert tele van használt gumival. Meglátok egy hajcsatot, rögtön azt hiszem, hogy valamilyen lányé. Lefotóztam, hogy állnak az óvszeres dobozok a fiókjában, hogy lássam, ha fogy belőlük. Ha nem ír reggel, arra gondolok, biztos átment hozzá valaki egy ébresztőre. Ha nyomkodja a telefonját, egyből azt haluzom, hogy valami csajnak csapja a szelet. Büntetni akarom olyanért, amit én engedtem meg neki. Büntetni akarom olyanért is, amit nem követett el. Büntetni akarom őt azért, amilyen. Mint minden párkapcsolatomban. Hergelem magam, ezzel pedig őt is.
Ő is tehet róla. Azt csinálta, amit vártam tőle.
Egyre többször érzem azt, hogy én alakítottam úgy a dolgokat, hogy ez legyen belőle.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése