Olyan szinten tele vagyok dühvel, hogy már nem tudok vele mit kezdeni. Teljesen hülyének érzem magam, egy ostoba tyúknak, hogy bedőltem ennek az egész szarnak.
Amióta dolgozom magamon tudom, hogy nagyon jó projekciós felület vagyok. Pillanatok alatt átveszem mások érzéseit, addig, hogy már néha elfelejtek magamra figyelni. A belső hangra. Sokkal jobban vagyok, mint régebben, de kellő munkával - úgy tűnik - még össze lehet törni.
Mindig lépek egyet hátra, amikor a történteken gondolkozom. Hónapok óta keresem, hogy hol csesztem el, hogy hol volt az a pont, ahol egy jó dologból rosszat csináltam. Magamban kerestem minden hibát, pedig csak egy volt: hogy nem hallgattam magamra más boldogsága kedvéért. Megint olyat választottam, aki alkalmatlan arra, hogy kapcsolódjon hozzám, hogy figyeljen rám is. Olyat, aki másokat használ ahhoz, hogy elviselhetőbbé tegye a saját szenvedését, mert ez vagyok én, a megmentő. Mert legbelül még mindig arra vágyom, hogy megjavítsak másokat, mert magamat nem tudom.
Engedtem, hogy elnyomjon, pedig annyi, de annyi red flag volt... Az első perctől lehetett rajta érezni, mennyire bitokolni akar. Olyan szinten az arcomba mászott, hogy tényleg erővel kellett visszalöknöm. Bármit behazudott volna nekem, csak megszerezhessen. Az volt a fejében, hogy mellettem végre önmaga lehet, de nem számolt azzal, hogy ha ő, akkor én is azt csinálok, amit akarok.
Elemi erővel nyomott el. Módszeresen épített le, mint valami kibaszott pszichopata. Veszélyeztettem az egóját, ezért ott szállt rám, ahol tudott. Nem tetszett neki, hogy a nyitott kapcsolatot ilyen lazán kezelem, hogy ilyen szabadságot adok neki és ezzel magamnak is, szóval addig nyomasztott, amíg még abban is elbizonytalanított, hogy akarom-e ezt az egészet. Egyáltalán nem tudott megbírkózni azzal, hogy én lefeküdhetek mással. Folyamatosan azon ment a stressz, hogy mi lesz, ha valaki majd manipulál és elszeret tőle... Istenem, ez az egész féltelek-és-aggódom-érted színjáték kizárólag arról szólt, hogy belém ültesse a feszültséget. Hogy féljek belekezdeni bármibe is.
Elvégre, jogos a félelem, nem? Hamar találtam volna nála jobbat, és legbelül ezt ő is tudja. Az egyetlen eszköze a nők megszerzésére a szex, én pedig kivettem volna a fegyvert a kezéből, ha mástól is elmegyek.
Emlékszem, amikor egy egész estén keresztül veszekedtünk Messengeren. A fejébe vette, hogy korábban azt mondtam, nem tetszett a gondolata annak, hogy más elmenjen bennem, aznap meg azt mondtam, hogy de, tetszik a gondolat. Azt próbáltam neki elmondani, hogy vele izgat, mert neki kvázi "megadom magam", mással nem éreztem ezt, de ő nem így interpretálta. Addig elemezte minden szavamat, addig kötekedett, amíg teljesen meg nem tört. Zokogva hívtam fel, hogy hagyja abba, mert nem bírom. Vagy hatszor kérdeztem meg, hogy mégis mi a fenét akar bebizonyítani? Most már tudom, hogy azt akarta elérni, hogy szarul érezzem magam. Hogy úgy érezzem, nem vagyok a saját gondolataim és szavaim ura, hogy azt mondhassa, nem vagyok megbízható. Minden egyes ilyen műsornak az volt a célja, hogy elvegye a szavahihetőségemet, hogy bebizonyítsa, hogy nincs önbizalmam. Mert attól kezdve, hogy ez sikerül, jöhet a régi önsorsrontó színjáték, ahol a nőt hibáztatva elrohan a kapcsolat felelőssége elől és ismét gigantikusra duzzasztja az egóját azzal, hogy kislányokat kúrogat szerelmesre.
Minden egyes szar az övé volt. Minden bizonytalanság, minden önbizalomhiány, minden apró kis hazugság. Ez az egész mess ő volt, nem én. Belém tette az ideget, szó szerint lenyomott a torkomon mindent. Beteljesítette a legrosszabb szcenáriót dacból, hazudott, és még azt is rám kente. Azt akarta, hogy olyan legyek, mint az exei, hogy ez elől a kapcsolat elől is elszaladhasson.
Olyan elképesztő passzívagresszívan nyomta rám a kétségbeesését, hogy ha akartam volna se mertem volna mással lefeküdni. Csak fél, hogy elveszít, persze... Minden egyes férfiről, aki szóba került megkérdezte, hogy tetszett-e, hogy le akartam-e feküdni velük. Ha valakivel találkoztam és utána hazamentem, kikérte magának, hogy nem hozzá mentem át szexelni... a munkanap kellős közepén. A kádjában bevertem a csapba a hátam, jó nagy seb lett a derekamon. Észrevette és többször is megkérdezte, az mi: úgy éreztem, még abba is azt képzeli bele, hogy valami szexbaleset mással. Azt hittem, csak én reagálom túl. Hogy küzd ezzel az egésszel és csak idő kell neki. De nem, oh boy, kurvára nem. Egy percre sem akart engedni. Kivetítette rám az összes nyomorult kis szorongását, és úgy csinált, mintha én lennék a krézi.
Uralkodni akart rajtam. Megfogni és bezárni egy kalitkába, hogy rajta kívül más ne érhessen hozzám. Nem azért mert szeret, akit szeretsz, azzal nem csinálod ezt. Azért, mert veszélyeztettem a saját magáról kialakított képét. Akkor csúszott bele ebbe a hazugságáradatba a másik csajjal, amikor elkezdte nekem mantrázni, hogy nyugodtan kúrjak mással, ő bízik bennem. Még a gondolatát is gyűlölte annak, hogy más hozzám ér, így büntetésből faszán belemanipulált egy buta kislányt ebbe az egész játszmába, hogy úgy érezze irányít. Provokált, folyamatosan provokált a sztorijaival, a nőivel, a panaszodásával, a hisztijeivel, mindennel. A cél szentesíti az eszközt: bármit megtett volna, csak ne kelljen szembesülnie azzal, hogy egy gyenge szar.
Pedig semmi baj nem lett volna azzal, ha bevallja, hogy nem megy. Hogy dolgozzunk ezen, hogy inkább dolgozzunk kettőnkön. De nem, ő nem fog megalázkodni senkinek sem, ő ahhoz túl tökéletes. Inkább visszamegy a régi komfortzónájába, ahol nem kell mást csinálnia, csak basznia. Ennyi megy, mert ő ennyi. Egy jó baszás. Meg egy rettegő kisfiú, aki nem akar szembenézni azzal, hogy nem kellett az apjának.
Szét tudnám szedni. Darabokra. Addig üvöltenék vele, amíg el nem bőgi magát. Ugyanazt akarom csinálni vele, mint amit ő velem. Elnyomni és megszégyeníteni azért, ahogy érez. Azért, hogy minden fosát az én nyakamba öntötte, hogy engem hibáztat mindenért, hogy még neki kell idő, hogy túltegye magát azon, amit én csináltam. Jézusom de gyűlölöm.
Néha megfordul a fejemben, hogy talán majd átlátja, mi történt, és dolgozni fog rajta. Hogy majd a fejéhez kap, hogy baszki, tényleg, tökre retardált vagyok, nem is te vagy önbizalomhiányos, hanem én! De ennél nagyobb ábrándban nem is ringathatnám magam. Ő továbbra is azt mantrázza, hogy olyan lettem, mint az exek, hogy nincs önbizalmam, és hogy túl sok idő, amíg én összeszedem magam. Pedig geci, kilóméterekre vagyok tőle. Kilóméterekre meg évekre.
Olyan, mintha ismét önmagam lennék. Mintha végre engedném, hogy érezzek. Annyi csávót szedek össze, amennyit csak akarok, annyit kefélek, amennyit csak akarok, azzal, akivel csak akarok. És ha szeretnék egy kapcsolatot, akkor majd olyasvalakit keresek, aki legalább tisztában van a szarával. De az nem most lesz.
Úristen, de jó volt ezt leírni!
Amióta dolgozom magamon tudom, hogy nagyon jó projekciós felület vagyok. Pillanatok alatt átveszem mások érzéseit, addig, hogy már néha elfelejtek magamra figyelni. A belső hangra. Sokkal jobban vagyok, mint régebben, de kellő munkával - úgy tűnik - még össze lehet törni.
Mindig lépek egyet hátra, amikor a történteken gondolkozom. Hónapok óta keresem, hogy hol csesztem el, hogy hol volt az a pont, ahol egy jó dologból rosszat csináltam. Magamban kerestem minden hibát, pedig csak egy volt: hogy nem hallgattam magamra más boldogsága kedvéért. Megint olyat választottam, aki alkalmatlan arra, hogy kapcsolódjon hozzám, hogy figyeljen rám is. Olyat, aki másokat használ ahhoz, hogy elviselhetőbbé tegye a saját szenvedését, mert ez vagyok én, a megmentő. Mert legbelül még mindig arra vágyom, hogy megjavítsak másokat, mert magamat nem tudom.
Engedtem, hogy elnyomjon, pedig annyi, de annyi red flag volt... Az első perctől lehetett rajta érezni, mennyire bitokolni akar. Olyan szinten az arcomba mászott, hogy tényleg erővel kellett visszalöknöm. Bármit behazudott volna nekem, csak megszerezhessen. Az volt a fejében, hogy mellettem végre önmaga lehet, de nem számolt azzal, hogy ha ő, akkor én is azt csinálok, amit akarok.
Elemi erővel nyomott el. Módszeresen épített le, mint valami kibaszott pszichopata. Veszélyeztettem az egóját, ezért ott szállt rám, ahol tudott. Nem tetszett neki, hogy a nyitott kapcsolatot ilyen lazán kezelem, hogy ilyen szabadságot adok neki és ezzel magamnak is, szóval addig nyomasztott, amíg még abban is elbizonytalanított, hogy akarom-e ezt az egészet. Egyáltalán nem tudott megbírkózni azzal, hogy én lefeküdhetek mással. Folyamatosan azon ment a stressz, hogy mi lesz, ha valaki majd manipulál és elszeret tőle... Istenem, ez az egész féltelek-és-aggódom-érted színjáték kizárólag arról szólt, hogy belém ültesse a feszültséget. Hogy féljek belekezdeni bármibe is.
Elvégre, jogos a félelem, nem? Hamar találtam volna nála jobbat, és legbelül ezt ő is tudja. Az egyetlen eszköze a nők megszerzésére a szex, én pedig kivettem volna a fegyvert a kezéből, ha mástól is elmegyek.
Emlékszem, amikor egy egész estén keresztül veszekedtünk Messengeren. A fejébe vette, hogy korábban azt mondtam, nem tetszett a gondolata annak, hogy más elmenjen bennem, aznap meg azt mondtam, hogy de, tetszik a gondolat. Azt próbáltam neki elmondani, hogy vele izgat, mert neki kvázi "megadom magam", mással nem éreztem ezt, de ő nem így interpretálta. Addig elemezte minden szavamat, addig kötekedett, amíg teljesen meg nem tört. Zokogva hívtam fel, hogy hagyja abba, mert nem bírom. Vagy hatszor kérdeztem meg, hogy mégis mi a fenét akar bebizonyítani? Most már tudom, hogy azt akarta elérni, hogy szarul érezzem magam. Hogy úgy érezzem, nem vagyok a saját gondolataim és szavaim ura, hogy azt mondhassa, nem vagyok megbízható. Minden egyes ilyen műsornak az volt a célja, hogy elvegye a szavahihetőségemet, hogy bebizonyítsa, hogy nincs önbizalmam. Mert attól kezdve, hogy ez sikerül, jöhet a régi önsorsrontó színjáték, ahol a nőt hibáztatva elrohan a kapcsolat felelőssége elől és ismét gigantikusra duzzasztja az egóját azzal, hogy kislányokat kúrogat szerelmesre.
Minden egyes szar az övé volt. Minden bizonytalanság, minden önbizalomhiány, minden apró kis hazugság. Ez az egész mess ő volt, nem én. Belém tette az ideget, szó szerint lenyomott a torkomon mindent. Beteljesítette a legrosszabb szcenáriót dacból, hazudott, és még azt is rám kente. Azt akarta, hogy olyan legyek, mint az exei, hogy ez elől a kapcsolat elől is elszaladhasson.
Olyan elképesztő passzívagresszívan nyomta rám a kétségbeesését, hogy ha akartam volna se mertem volna mással lefeküdni. Csak fél, hogy elveszít, persze... Minden egyes férfiről, aki szóba került megkérdezte, hogy tetszett-e, hogy le akartam-e feküdni velük. Ha valakivel találkoztam és utána hazamentem, kikérte magának, hogy nem hozzá mentem át szexelni... a munkanap kellős közepén. A kádjában bevertem a csapba a hátam, jó nagy seb lett a derekamon. Észrevette és többször is megkérdezte, az mi: úgy éreztem, még abba is azt képzeli bele, hogy valami szexbaleset mással. Azt hittem, csak én reagálom túl. Hogy küzd ezzel az egésszel és csak idő kell neki. De nem, oh boy, kurvára nem. Egy percre sem akart engedni. Kivetítette rám az összes nyomorult kis szorongását, és úgy csinált, mintha én lennék a krézi.
Uralkodni akart rajtam. Megfogni és bezárni egy kalitkába, hogy rajta kívül más ne érhessen hozzám. Nem azért mert szeret, akit szeretsz, azzal nem csinálod ezt. Azért, mert veszélyeztettem a saját magáról kialakított képét. Akkor csúszott bele ebbe a hazugságáradatba a másik csajjal, amikor elkezdte nekem mantrázni, hogy nyugodtan kúrjak mással, ő bízik bennem. Még a gondolatát is gyűlölte annak, hogy más hozzám ér, így büntetésből faszán belemanipulált egy buta kislányt ebbe az egész játszmába, hogy úgy érezze irányít. Provokált, folyamatosan provokált a sztorijaival, a nőivel, a panaszodásával, a hisztijeivel, mindennel. A cél szentesíti az eszközt: bármit megtett volna, csak ne kelljen szembesülnie azzal, hogy egy gyenge szar.
Pedig semmi baj nem lett volna azzal, ha bevallja, hogy nem megy. Hogy dolgozzunk ezen, hogy inkább dolgozzunk kettőnkön. De nem, ő nem fog megalázkodni senkinek sem, ő ahhoz túl tökéletes. Inkább visszamegy a régi komfortzónájába, ahol nem kell mást csinálnia, csak basznia. Ennyi megy, mert ő ennyi. Egy jó baszás. Meg egy rettegő kisfiú, aki nem akar szembenézni azzal, hogy nem kellett az apjának.
Szét tudnám szedni. Darabokra. Addig üvöltenék vele, amíg el nem bőgi magát. Ugyanazt akarom csinálni vele, mint amit ő velem. Elnyomni és megszégyeníteni azért, ahogy érez. Azért, hogy minden fosát az én nyakamba öntötte, hogy engem hibáztat mindenért, hogy még neki kell idő, hogy túltegye magát azon, amit én csináltam. Jézusom de gyűlölöm.
Néha megfordul a fejemben, hogy talán majd átlátja, mi történt, és dolgozni fog rajta. Hogy majd a fejéhez kap, hogy baszki, tényleg, tökre retardált vagyok, nem is te vagy önbizalomhiányos, hanem én! De ennél nagyobb ábrándban nem is ringathatnám magam. Ő továbbra is azt mantrázza, hogy olyan lettem, mint az exek, hogy nincs önbizalmam, és hogy túl sok idő, amíg én összeszedem magam. Pedig geci, kilóméterekre vagyok tőle. Kilóméterekre meg évekre.
Olyan, mintha ismét önmagam lennék. Mintha végre engedném, hogy érezzek. Annyi csávót szedek össze, amennyit csak akarok, annyit kefélek, amennyit csak akarok, azzal, akivel csak akarok. És ha szeretnék egy kapcsolatot, akkor majd olyasvalakit keresek, aki legalább tisztában van a szarával. De az nem most lesz.
Úristen, de jó volt ezt leírni!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése