A legutóbbi ülés óta nem csak a saját, de Peti szarját is jobban átlátom. Jobban el tudom választani egymástól kettőnket. Más szemében a szálkát egyszerűbb volt elemezni, mint a saját gerendámat. Fogtam a fájdalmat, sok kis göböcskét formáztam belőlük, és körbeépítettem velük Petit. Nyújtottam, dagasztottam, hogy minél távolabb érezhessem őt magamtól, hogy gyűlölhessem őt, amiért egy szar szemét szar alak. Mert ezt csinálom, ha azt érzem hogy megszeretnek. Megkeresem, hol a hiba, és addig megyek, amíg ki nem forgatom őket saját magukból. Mindenkinek vannak gyengepontjai. Én versenyt csinálok abból, hogy ki találja meg a másikét előbb.
Valamit csinálok, ami miatt minden volt csávóm terápián köt ki. Úgy tűnik, szeretem ezt a típust.
Amióta elkezdtem a terápiát folyamatosan azon agyalok, hogy mit jelentettem én nekik. Hogy mi volt az a szar, ami miatt így összeragadtam velük. Hogy mi az a trauma az ő életükben, amire én voltam a megoldás. Mindig ilyen pozícióba helyezem magam: én vagyok az, aki után már semmi sem lesz ugyanolyan. Aki szétszedi őket apró darabokra, és megmutatja nekik, hogy miért nem elég jók. Mert nekem senki sem lehet elég jó. És miért? Mert az a kódom, hogy én sem lehetek elég jó senkinek.
Paul volt az egyetlen, aki a saját fegyveremet használta ellenem. Ő volt az egyetlen, aki megmutatta, milyen érzés a gyengébbiknek lenni. És kurva szar volt. Nem szerettem, utólag tudom, hogy csak a megmentő szerep imponált benne annyira. Pár hét volt az egész, leszámítva persze az egy éven keresztül tartó egymás iránti hangtalan epekedést. Igazából egy elképesztően törött emberről van szó, akit lehetetlen szeretni. Pont olyan volt, mint én.
Persze, jól kiegészítik egymást a szarok, nem hiába választottam magam mellé ezeket az embereket. Sosem akarok olyan pozícióba kerülni, ahol én vagyok a sérülékenyebb, ezért úgy helyezkedem, hogy ha vége is lesz, én nyerhessek. Különösen jó detektorom van a sérülékenységre, szeretem a gyengepontjaikon keresztül irányítani az embereket.
Nemrég olvastam, valamelyik sztár mondta az egyik interjújában, hogy a szeretet az, amikor sebezhetővé teszed magad a másik előtt. Ez az intimitás alapja. Ott van valaki, akinek megadom a lehetőséget arra, hogy összetrötjön, és bízom abban, hogy nem fogja megtenni. Vagy ha mégis, akkor megpróbálja jóvá tenni.
Én sosem jutottam el arra a szintre senkivel, hogy sebezhetővé tettem magam nekik. Pontosabban de, csak úgy csináltam, mintha nem lennék az. Ők pedig elhitték. És ez duplán fájt. Pedig magamnak köszönhettem.
Amikor legutoljára találkoztam Petivel, egy új arcát mutatta meg. Sebezhető lett. Ott állt előttem, majd megdöglött hogy hozzám érhessen, engem meg elkapott a szorongás. Nem tudtam aludni mellette. Néztem az arcát, amiért odáig vagyok, éreztem az illatát, amit imádok. Melegünk volt, de úgy aludtunk, hogy a keze a fejem búbján volt, néha megsimogatta, amikor megmozdultam. Reggel együtt sírtunk, amikor reggelit csináltunk és megfogta a bögrém. Azt mondta, ez mindig itt lesz. Nem tudjuk, mi történt kettőnk között, nem igazán értjük, hogy mehettünk egymás agyára ilyen durván úgy, hogy közben nyilvánvalóan szeretjük egymást. Mindketten arra játszottunk, hogy megtaláljuk a másik gyengepontját, és DAMN, geci jók voltunk benne mindketten. Úgy csináltam, mintha érinthetetlen lennék, amit ő megpróbált áttörni. Aztán amikor sikerült, olyan erővel zúdult rá a kétségbeesésem, hogy nem bírta el.
Sokkal jobban megnyugtat az a tudat, hogy ebből már nem lesz semmi és majd szép lassan elmúlik mint az, hogy esetleg szeretné megpróbálni letisztázni a dolgokat kettőnk között. Jobban megijeszt az, hogy megpróbálja jóvá tenni a hibákat mint az, hogy szépen tovább áll. Jobban megijeszt az, hogy engem választ, és nem lehet én a megtört áldozat. Megijeszt a tudat, hogy valakinek érek annyit, hogy szembenézzen önamgával, és tegyen még egy lépést felém.
Alaposan kihoztuk egymás szarját. Már a múltja miatt egyértelmű volt, hogy elég komoly kötődési gondjai vannak, ezt csak az nem látja, aki nem akarja (én, a szerk.) De tudja, hogy ez nem jó, nem boldog így, és próbál változtatni rajta. Ügyetlenül, de próbálkozik. Próbál nem szexbe menekülni, próbálja feldolgozni a múltját, próbál szembenézni a fájdalmával. Én meg egészen a múlt heti ülésig ültem felette a piedesztán, megsértve, összetörve, és figyeltem, hogy vezekel. Vártam, hogy belássa, mindent ő rontott el. Hogy nekem annyi hibám van csak a történetben, hogy rossz embert választottam. Hogy rossz embernek adtam a bizalmam. Pedig egy percre sem adtam magam oda neki.
Egészen múlt hétig azt hittem, már beljebb vagyok. Hogy tudom, mi a gond. De nem. Gyula megnyitott egy csapot, és most nem tudom elzárni. Ha meghallom anya hangját, elönt a düh. Megjelent egy kép a kicsi Zsófiról a fejemben, és nem hagy nyugodni. Ott motoszkál megállás nélkül, ahogy az a szegény kislány próbál megfelelni, ahogy próbál elég jó lenni, ahogy erején felül igyekszik egyben tartani mindent. Megszakad a szívem, amiért nem tudok odamenni hozzá és megölelni. Hogy nem tudom azt suttogni a fülébe, hogy szeretem. Ott ül, a rongyikájával a kezében, szopja a kisujját. Vár egy ölelést, egy jó szót, egy vacsorát, egy meleg otthont. Egy helyet, ahol önmaga lehet. És addig, amíg ezt nem kapja meg attól, akinek kutya kötelessége lenne mindent megadni neki, mástól sem tudja elfogadni. Mert amíg az anyja nem adja meg neki, addig nem is hiszi el, hogy megérdemli.
Olyan vagyok most, mint egy nagy, égett, gennyedző seb. Ragasztgathatom én bármivel, a legkisebb érintéstől is sírva tudnék fakadni. Soha életemben nem éreztem magam még ennyire törékenynek és dühösnek egyszerre. Várok, csak várok arra, hogy végre valaki magamért szeressen, pedig abban a szent percben fejvesztve rohannék, ha ezt megkapnám. Egyszerre vágyom az érzésre és rémiszt halálra. Egyszerre hiányzik Peti és rettegek attól, hogy írni fog. Egyszerre vágyom arra, hogy anya szeressen és lesz tőle hányingerem. Minden irritál, de nem tudok elrohanni az érzés elől. Meg kell élnem, különben felemészt. Már így is a párkány szélén állok. Nem akarok lelépni, de úgy érzem, hamarosan elvesztem az egyensúlyérzékem. Elvileg egyet léphetnék hátra, de nem tudom, mi van ott. Hogy van-e ott egyáltalán valami. Egyre fáradtabb vagyok. Valamerre el kell indulnom.
Csak ne zuhanjak sokáig...
- Árpád? Mindennél jobban szeretett, bármit megtett volna értem. Kis szolgalelkű. Felhasználtam ellene.
- Matyi? Full retardált volt. Hagyni kellett volna a komfortzónájában, nyilvánvalóan nem akart onnan kijönni. Felhasználtam ellene.
- Peti? Csupa egó, mögötte egy sérült, kötődni képtelen kisfiú. Elmondott mindent, minden utolsó apróságot. Felhasználtam ellene.
Valamit csinálok, ami miatt minden volt csávóm terápián köt ki. Úgy tűnik, szeretem ezt a típust.
Amióta elkezdtem a terápiát folyamatosan azon agyalok, hogy mit jelentettem én nekik. Hogy mi volt az a szar, ami miatt így összeragadtam velük. Hogy mi az a trauma az ő életükben, amire én voltam a megoldás. Mindig ilyen pozícióba helyezem magam: én vagyok az, aki után már semmi sem lesz ugyanolyan. Aki szétszedi őket apró darabokra, és megmutatja nekik, hogy miért nem elég jók. Mert nekem senki sem lehet elég jó. És miért? Mert az a kódom, hogy én sem lehetek elég jó senkinek.
Paul volt az egyetlen, aki a saját fegyveremet használta ellenem. Ő volt az egyetlen, aki megmutatta, milyen érzés a gyengébbiknek lenni. És kurva szar volt. Nem szerettem, utólag tudom, hogy csak a megmentő szerep imponált benne annyira. Pár hét volt az egész, leszámítva persze az egy éven keresztül tartó egymás iránti hangtalan epekedést. Igazából egy elképesztően törött emberről van szó, akit lehetetlen szeretni. Pont olyan volt, mint én.
Persze, jól kiegészítik egymást a szarok, nem hiába választottam magam mellé ezeket az embereket. Sosem akarok olyan pozícióba kerülni, ahol én vagyok a sérülékenyebb, ezért úgy helyezkedem, hogy ha vége is lesz, én nyerhessek. Különösen jó detektorom van a sérülékenységre, szeretem a gyengepontjaikon keresztül irányítani az embereket.
Nemrég olvastam, valamelyik sztár mondta az egyik interjújában, hogy a szeretet az, amikor sebezhetővé teszed magad a másik előtt. Ez az intimitás alapja. Ott van valaki, akinek megadom a lehetőséget arra, hogy összetrötjön, és bízom abban, hogy nem fogja megtenni. Vagy ha mégis, akkor megpróbálja jóvá tenni.
Én sosem jutottam el arra a szintre senkivel, hogy sebezhetővé tettem magam nekik. Pontosabban de, csak úgy csináltam, mintha nem lennék az. Ők pedig elhitték. És ez duplán fájt. Pedig magamnak köszönhettem.
Amikor legutoljára találkoztam Petivel, egy új arcát mutatta meg. Sebezhető lett. Ott állt előttem, majd megdöglött hogy hozzám érhessen, engem meg elkapott a szorongás. Nem tudtam aludni mellette. Néztem az arcát, amiért odáig vagyok, éreztem az illatát, amit imádok. Melegünk volt, de úgy aludtunk, hogy a keze a fejem búbján volt, néha megsimogatta, amikor megmozdultam. Reggel együtt sírtunk, amikor reggelit csináltunk és megfogta a bögrém. Azt mondta, ez mindig itt lesz. Nem tudjuk, mi történt kettőnk között, nem igazán értjük, hogy mehettünk egymás agyára ilyen durván úgy, hogy közben nyilvánvalóan szeretjük egymást. Mindketten arra játszottunk, hogy megtaláljuk a másik gyengepontját, és DAMN, geci jók voltunk benne mindketten. Úgy csináltam, mintha érinthetetlen lennék, amit ő megpróbált áttörni. Aztán amikor sikerült, olyan erővel zúdult rá a kétségbeesésem, hogy nem bírta el.
Sokkal jobban megnyugtat az a tudat, hogy ebből már nem lesz semmi és majd szép lassan elmúlik mint az, hogy esetleg szeretné megpróbálni letisztázni a dolgokat kettőnk között. Jobban megijeszt az, hogy megpróbálja jóvá tenni a hibákat mint az, hogy szépen tovább áll. Jobban megijeszt az, hogy engem választ, és nem lehet én a megtört áldozat. Megijeszt a tudat, hogy valakinek érek annyit, hogy szembenézzen önamgával, és tegyen még egy lépést felém.
Alaposan kihoztuk egymás szarját. Már a múltja miatt egyértelmű volt, hogy elég komoly kötődési gondjai vannak, ezt csak az nem látja, aki nem akarja (én, a szerk.) De tudja, hogy ez nem jó, nem boldog így, és próbál változtatni rajta. Ügyetlenül, de próbálkozik. Próbál nem szexbe menekülni, próbálja feldolgozni a múltját, próbál szembenézni a fájdalmával. Én meg egészen a múlt heti ülésig ültem felette a piedesztán, megsértve, összetörve, és figyeltem, hogy vezekel. Vártam, hogy belássa, mindent ő rontott el. Hogy nekem annyi hibám van csak a történetben, hogy rossz embert választottam. Hogy rossz embernek adtam a bizalmam. Pedig egy percre sem adtam magam oda neki.
Egészen múlt hétig azt hittem, már beljebb vagyok. Hogy tudom, mi a gond. De nem. Gyula megnyitott egy csapot, és most nem tudom elzárni. Ha meghallom anya hangját, elönt a düh. Megjelent egy kép a kicsi Zsófiról a fejemben, és nem hagy nyugodni. Ott motoszkál megállás nélkül, ahogy az a szegény kislány próbál megfelelni, ahogy próbál elég jó lenni, ahogy erején felül igyekszik egyben tartani mindent. Megszakad a szívem, amiért nem tudok odamenni hozzá és megölelni. Hogy nem tudom azt suttogni a fülébe, hogy szeretem. Ott ül, a rongyikájával a kezében, szopja a kisujját. Vár egy ölelést, egy jó szót, egy vacsorát, egy meleg otthont. Egy helyet, ahol önmaga lehet. És addig, amíg ezt nem kapja meg attól, akinek kutya kötelessége lenne mindent megadni neki, mástól sem tudja elfogadni. Mert amíg az anyja nem adja meg neki, addig nem is hiszi el, hogy megérdemli.
Olyan vagyok most, mint egy nagy, égett, gennyedző seb. Ragasztgathatom én bármivel, a legkisebb érintéstől is sírva tudnék fakadni. Soha életemben nem éreztem magam még ennyire törékenynek és dühösnek egyszerre. Várok, csak várok arra, hogy végre valaki magamért szeressen, pedig abban a szent percben fejvesztve rohannék, ha ezt megkapnám. Egyszerre vágyom az érzésre és rémiszt halálra. Egyszerre hiányzik Peti és rettegek attól, hogy írni fog. Egyszerre vágyom arra, hogy anya szeressen és lesz tőle hányingerem. Minden irritál, de nem tudok elrohanni az érzés elől. Meg kell élnem, különben felemészt. Már így is a párkány szélén állok. Nem akarok lelépni, de úgy érzem, hamarosan elvesztem az egyensúlyérzékem. Elvileg egyet léphetnék hátra, de nem tudom, mi van ott. Hogy van-e ott egyáltalán valami. Egyre fáradtabb vagyok. Valamerre el kell indulnom.
Csak ne zuhanjak sokáig...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése