Az új pszichológusom tök jó. Kb 15 perce voltam nála, épp a betegségeimről meséltem, cinikusan nevetgéltem azon, milyen életképtelen vagyok. Cukor, petefészek, máj, lép, fül, vese... Mondasz egy betűt, van rá egy betegségem.
Gyula elmosolyodott.
- Kérdezhetek valami nagyon durvát?
- Persze
- De tényleg erős lesz.
- Ne tartsa vissza.
- Miért akar elmenni?
Ültem, néztem, nem értettem a kérdést. Az fordult meg a fejemben, hogy azt érzi rajtam, hogy nem akarok ott lenni, hogy nem veszem komolyan a terápiát. Megijedtem, hogy kitesz. Összezavarodtam.
Aztán nézett rám, szomorúan mosolygott. Visszanéztem rá és elindult egy könnycsepp.
- Azt hiszem azért, mert nincs miért maradjak.
Sosem gondoltam magamra úgy, mint valakire, aki nem akar élni. Az tök gyenge dolog. Én hippi vagyok, élvezem az életet, azt teszem, amit akarok, nekem nem diktál senki. Mindig úgy láttam magam kívülről, mint aki túlságosan is élvezi azt, amije van. Főleg a kaját. Valakire, aki rebellis, aki megmondja a magáét, aki kemény, mint a kád széle. Az utazó, az erős nő, a mókamester. Aztán ahogy kimondtam az utolsó mondatot, olyan volt, mintha leesett volna rólam minden. Ott ültem, lelkileg pucéran, és úgy szakadt ki belőlem a sírás, mint talán még soha.
Akartam valamit mondani, elvenni az élét, elütni az érzést, de Gyula nem engedte, hogy beszéljek. Pár percenként megkérdezte, mit érzek.
- Nem tudom.
- Az is valami.
Mintha tonnás súly nyomott volna bele a kanapéba. A tenyeremet belenyomtam az ülőpárnába, mintha ki tudnám nyomni magam onnan, pedig tudtam, hogy nem. A plafont néztem, a sárgás, bogaras lámpát, az összes könnyem a tarkómba szaladt.
- Mit érez?
- Fáj.
Hullámokban jöttek rám az érzések. Olyan volt, mintha fulldokolnék. Mindig csak egy lélegzetvételnyi szünetet tudtam hagyni magamnak, éppen annyit, hogy ne ájuljak el. Elöntött a hideg verejték, éreztem, ahogy folyik rólam a víz. Ilyesmi lehetett az ősembernek, amikor farkasszemet nézett az oroszlánnal. Tiszta halálfélelem.
- Tudja mennyire fáj egy vesegörcs? - kérdeztem.
- Igen, tudom.
- Folyamatosan arra gondoltam, hogy meg akarok halni. Hogy nem bírom elviselni, és tök jó lenne, ha most vége lenne. Mérges voltam, hogy ebbe nem lehet belehalni. Pedig vicces is lett volna, hogy pont ebbe halok bele. Banális, mint az egész életem. Jó ürügy lett volna, hogy elmehessek. Anyáék nem jöttek fel. Úgy voltam vele, hogy úgysem tudnak mit csinálni. Én sem tudnék velük mit csinálni. Tök oké. De nem volt oké.
- Nem volt oké.
- Nem volt oké. Annyit gondolkozom azon, hogy én mit mondanék a kislányomnak. Hogy ha az én gyerekem lenne beteg. Ott állna előttem a fürtös hajával és nézne rám nagy kék szemekkel. Én nem tudnám nem szeretni. Nem tudnám nem megvígasztalni. Összetörne a szívem, ha azt látnám, hogy szenved.
Az járt a fejemben, amit anya legutoljára mondott, amikor a születésemről kérdeztem. Hogy mennyire gyűlölte a terhes testét, hogy szerinte apa mennyire gyűlölte a terhes, aztán a szülés utáni testét. Úgy beszélt magáról, mint egy visszataszító embermaradványról. Mint akit szétbombáztak, felrobbantottak, mint akit megfosztottak emberi, női mivoltától. És ezért én, a gyermek voltam a hibás. Azóta is én vagyok ezért a hibás.
Kérdeztem, hogy nehéz volt-e velem. Azt mondta, nálam tökéletesebb gyerek nem is létezett. Ettem, ittam, aludtam, 9 hónapos koromig szoptam. Még csak beteg sem voltam, egyszer sem. Mégis gyűlölt. Minden porcikámat utálta. Nem akart, nem akarta, hogy ez legyen, de belekényszerült, és ezért én vittem el a balhét.
Két éves koromban jöttek elő először a köhögések. Nem tudták, mi a bajom, azt mondták, porallergia. Amivel klasszikusan nem tudsz mit csinálni. Éjszaka arra ébredtem, hogy köhögök. Sokszor befulladtam, teljesen indokolatlanul. Emlékszem, amikor dokihoz jártunk. Anya fel-alá mászkált a kórterem előtt, alig várta, hogy túl legyünk ezen. Alig várta, hogy túl legyen ezen az anyaság dolgon. Sosem értettem, mi velem a baja. Már tudom, hogy az zavarja, hogy létezem.
- Érezze a testét.
- De fáj.
- Nem baj, maradjon benne. Érezze.
Egyszer ott felejtett a bölcsiben. Semmire sem emlékszem a gyerekkoromról, de arra igen, ahogy szánakozva néz rám a bölcsis néni, hogy szerencsétlen, itt hagyták. Mindig az óvónénikkel voltam jóban, ők imádták, hogy ilyen kis cserfes és közvetlen vagyok. Amikor elkezdtem a sulit is bejártak hozzám. Anya inkább megszorította a kezem, hogy ne köszöngessek mindenkinek, mert akkor beszégletnie kell az utcán az emberekkel. Folyton különórákra jártam, sporttáborba, nagymamámhoz, mindig volt valami. Mintha nem akarta volna, hogy ott legyek.
A suliban sosem tudták, ki az anyám, nem járt be szülőire, max évente egyszer. Nem voltam soha problémás gyerek, sőt. Maga voltam a megtestesült tökély. Máig is így beszél rólam anya, a tökéletes kislány, persze kivéve a köhögést meg a túlsúlyt.
Már 10 éves lehettem, amikor apa inni kezdett. Szegény anya, nem volt neki más, csak én. Nem akart hazajönni, inkább benn maradt dolgozni nyolcig, kilencig, volt hogy 11-ig. Ott hagyott egy kiszámíthatatlan alkoholistával, aki hol összeesett, úgy bebaszott, hol pedig üvöltözött. Egyszer felgyújtotta a konyhát. Évekig ment ez, de amikor összevesztek, amikor verekedtek, akkor is én álltam közéjük. Én kapjam azt, amit anyának címeztek. Hátha így majd szeretni fog...
Évekig még kaja se volt otthon. Rákaptam a főzőcskézésre, egyszerű dolgokat csináltam, melegszendvicset, tojásrántottát, palacsintát... Apa utálta, koszos lett szerinte a konyha. Anya meg folyton baszogatott, hogy ezek miatt hízok, miért nem eszek egészségesebben. Nem tudom, miért nem kérdeztem meg tőle, hogy de hát mégis mit? Apa a nagymamámnál eszik, rám nem akarja, hogy az anyós főzzön, ő a munkahelyén eszik, meg étterembe járkál. Szóval akkor én mit egyek? Biztos volt otthon valami, valamitől nagyra nőttem... De nem emlékszem, mikor főzött volna rám hétközben. Apa mindig az ablakba rakta az aprót, onnan csentem pénzt pizzaszeletre, menzakajára. Valahogy mindig megoldottam. Valahogy mindig mindent megoldottam. Miért mondja rám mégis, hogy gyenge vagyok?
- Mit érez?
- Össze fogok törni. Én mindig erős vagyok. Mindent jól csinálok. De belül olyan, mintha üvegből lennék. Szilánkosra fogok törni.
Már egy jó ideje érzem, hogy nem élek egészen. Nem vagyok ott egészen. Inkább egy kicsit utálok, kicsit boldogtalan vagyok, kicsit rontok, halogatok, menekülök, arrébb állok, visszavonulok... Sehova se megyek be teljesen. Elbújok. Folyamatosan a legrosszabbra készülök és addig keresek, addig kutatok, amíg nem találok egy menekülőutat. Nézem a munkát, amit tökéletesen meg tudok csinálni, amit értek, amit szeretek, de csak az utolsó pillanatban csinálom meg. Még csak véletlenül se legyen tökéletes. Véletlenül se legyek sikeres. Amúgy se tudok mit kezdeni azzal, ha megdícsérnek. Attól csak úgy érzem, befejeztem valamit és nem tudom, mit csináljak helyette.
Olyat választok, aki tudom, hogy csalódást fog okozni. Belerúgok, hogy amikor majd ő rúg belém, elmondhassam, hogy én előbb bántottam. Nem hiszem el, hogy szerethető vagyok, hogy érek annyit, mert onnantól, hogy elhiszem, van vesztenivalóm. Üvegből vagyok, természetes, hogy nem adom meg a lehetőséget senkinek sem arra, hogy összetörtjön. Inkább összetöröm magamat. Újra és újra.
- Mit érez?
- Hogy egyedül vagyok.
- Magányos.
- Nagyon.
- Meddig szeretne még az anyjára várni?
Én még mindig az a pici gyerkőc lennék, aki köhécselve várja, hogy észrevegyék? A bölcsis kislány a padon, aki miatt nem tud hazamenni az utolsó ott dolgozó? A kislány, aki minden díjat elhoz, minden versenyt megnyer, de mégsem lesz elég jó ahhoz, hogy szeressék? Aki megmenti az anyját a szörnyeteg férjétől, hátha így majd értékesebb lesz? Aki várja, hogy végre főzzenek neki valamit?
Itt ülök a lakásomban, eszek, sorozatot nézek, és néha az ajtó felé nézek. Mit várok, ki jön be? Nem hívtam be senkit. Kinek az érkezését várom? Anyuét? A szerető anyámét, aki rájön arra, hogy micsoda egy kincs a kicsi lánya, csak elfelejtette észrevenni? Amíg anyu nem szeret, másnak sem engedem, hogy szeressen? Amíg anyu nem jön el értem a kórházba, addig én se akarok onnan hazamenni? Miért akarom, hogy bizonyítson? Miért adom meg neki újra és újra a lehetőséget arra, hogy bebizonyítsa, hogy az anyám akar lenni? Hogy szeret az anyám lenni? Hogy büszke rám? Ezt várom, tényleg?
- Mit érez?
- Gyűlöletet.
Dühös vagyok. Nem veszi észre, milyen értékes vagyok. Hiába vagyok beteg, hiába csúszok mindennel, hiába kések mindenhonnan, hiába rontok el mindent. Nem veszi észre, hogy itt vagyok. Nem akar szeretni. Túl akar rajtam lenni. Mindenki túl akar rajtam lenni. Gyűlölöm ezt az egészet. Azt sem értem, minek kezdtem bele. Miért nem tudtam elsorvadni még anyában? Miért nem tudtam meghalni még azelőtt, hogy megszülettem volna? Miért kell minden nap azért vezekelnem, hogy megszülettem? Unom, hogy én tartom össze azt, ami miattam esett szét. Nem akarom ezt csinálni. Nem akarok más szarjáért felelősséget vállalni. Nem akarok többé én lenni a felelős azért, hogy megszülettem. Nem akarok többé én lenni a hibás más fájdalmáért. Ki akarok szállni. Magam mögött akarom hagyni. Le akarom tenni anyát.
- Hogy érzi magát?
- Szarul.
- Akkor jó.
Az igazi munka még csak most kezdődik.
Gyula elmosolyodott.
- Kérdezhetek valami nagyon durvát?
- Persze
- De tényleg erős lesz.
- Ne tartsa vissza.
- Miért akar elmenni?
Ültem, néztem, nem értettem a kérdést. Az fordult meg a fejemben, hogy azt érzi rajtam, hogy nem akarok ott lenni, hogy nem veszem komolyan a terápiát. Megijedtem, hogy kitesz. Összezavarodtam.
Aztán nézett rám, szomorúan mosolygott. Visszanéztem rá és elindult egy könnycsepp.
- Azt hiszem azért, mert nincs miért maradjak.
Sosem gondoltam magamra úgy, mint valakire, aki nem akar élni. Az tök gyenge dolog. Én hippi vagyok, élvezem az életet, azt teszem, amit akarok, nekem nem diktál senki. Mindig úgy láttam magam kívülről, mint aki túlságosan is élvezi azt, amije van. Főleg a kaját. Valakire, aki rebellis, aki megmondja a magáét, aki kemény, mint a kád széle. Az utazó, az erős nő, a mókamester. Aztán ahogy kimondtam az utolsó mondatot, olyan volt, mintha leesett volna rólam minden. Ott ültem, lelkileg pucéran, és úgy szakadt ki belőlem a sírás, mint talán még soha.
Akartam valamit mondani, elvenni az élét, elütni az érzést, de Gyula nem engedte, hogy beszéljek. Pár percenként megkérdezte, mit érzek.
- Nem tudom.
- Az is valami.
Mintha tonnás súly nyomott volna bele a kanapéba. A tenyeremet belenyomtam az ülőpárnába, mintha ki tudnám nyomni magam onnan, pedig tudtam, hogy nem. A plafont néztem, a sárgás, bogaras lámpát, az összes könnyem a tarkómba szaladt.
- Mit érez?
- Fáj.
Hullámokban jöttek rám az érzések. Olyan volt, mintha fulldokolnék. Mindig csak egy lélegzetvételnyi szünetet tudtam hagyni magamnak, éppen annyit, hogy ne ájuljak el. Elöntött a hideg verejték, éreztem, ahogy folyik rólam a víz. Ilyesmi lehetett az ősembernek, amikor farkasszemet nézett az oroszlánnal. Tiszta halálfélelem.
- Tudja mennyire fáj egy vesegörcs? - kérdeztem.
- Igen, tudom.
- Folyamatosan arra gondoltam, hogy meg akarok halni. Hogy nem bírom elviselni, és tök jó lenne, ha most vége lenne. Mérges voltam, hogy ebbe nem lehet belehalni. Pedig vicces is lett volna, hogy pont ebbe halok bele. Banális, mint az egész életem. Jó ürügy lett volna, hogy elmehessek. Anyáék nem jöttek fel. Úgy voltam vele, hogy úgysem tudnak mit csinálni. Én sem tudnék velük mit csinálni. Tök oké. De nem volt oké.
- Nem volt oké.
- Nem volt oké. Annyit gondolkozom azon, hogy én mit mondanék a kislányomnak. Hogy ha az én gyerekem lenne beteg. Ott állna előttem a fürtös hajával és nézne rám nagy kék szemekkel. Én nem tudnám nem szeretni. Nem tudnám nem megvígasztalni. Összetörne a szívem, ha azt látnám, hogy szenved.
Az járt a fejemben, amit anya legutoljára mondott, amikor a születésemről kérdeztem. Hogy mennyire gyűlölte a terhes testét, hogy szerinte apa mennyire gyűlölte a terhes, aztán a szülés utáni testét. Úgy beszélt magáról, mint egy visszataszító embermaradványról. Mint akit szétbombáztak, felrobbantottak, mint akit megfosztottak emberi, női mivoltától. És ezért én, a gyermek voltam a hibás. Azóta is én vagyok ezért a hibás.
Kérdeztem, hogy nehéz volt-e velem. Azt mondta, nálam tökéletesebb gyerek nem is létezett. Ettem, ittam, aludtam, 9 hónapos koromig szoptam. Még csak beteg sem voltam, egyszer sem. Mégis gyűlölt. Minden porcikámat utálta. Nem akart, nem akarta, hogy ez legyen, de belekényszerült, és ezért én vittem el a balhét.
Két éves koromban jöttek elő először a köhögések. Nem tudták, mi a bajom, azt mondták, porallergia. Amivel klasszikusan nem tudsz mit csinálni. Éjszaka arra ébredtem, hogy köhögök. Sokszor befulladtam, teljesen indokolatlanul. Emlékszem, amikor dokihoz jártunk. Anya fel-alá mászkált a kórterem előtt, alig várta, hogy túl legyünk ezen. Alig várta, hogy túl legyen ezen az anyaság dolgon. Sosem értettem, mi velem a baja. Már tudom, hogy az zavarja, hogy létezem.
- Érezze a testét.
- De fáj.
- Nem baj, maradjon benne. Érezze.
Egyszer ott felejtett a bölcsiben. Semmire sem emlékszem a gyerekkoromról, de arra igen, ahogy szánakozva néz rám a bölcsis néni, hogy szerencsétlen, itt hagyták. Mindig az óvónénikkel voltam jóban, ők imádták, hogy ilyen kis cserfes és közvetlen vagyok. Amikor elkezdtem a sulit is bejártak hozzám. Anya inkább megszorította a kezem, hogy ne köszöngessek mindenkinek, mert akkor beszégletnie kell az utcán az emberekkel. Folyton különórákra jártam, sporttáborba, nagymamámhoz, mindig volt valami. Mintha nem akarta volna, hogy ott legyek.
A suliban sosem tudták, ki az anyám, nem járt be szülőire, max évente egyszer. Nem voltam soha problémás gyerek, sőt. Maga voltam a megtestesült tökély. Máig is így beszél rólam anya, a tökéletes kislány, persze kivéve a köhögést meg a túlsúlyt.
Már 10 éves lehettem, amikor apa inni kezdett. Szegény anya, nem volt neki más, csak én. Nem akart hazajönni, inkább benn maradt dolgozni nyolcig, kilencig, volt hogy 11-ig. Ott hagyott egy kiszámíthatatlan alkoholistával, aki hol összeesett, úgy bebaszott, hol pedig üvöltözött. Egyszer felgyújtotta a konyhát. Évekig ment ez, de amikor összevesztek, amikor verekedtek, akkor is én álltam közéjük. Én kapjam azt, amit anyának címeztek. Hátha így majd szeretni fog...
Évekig még kaja se volt otthon. Rákaptam a főzőcskézésre, egyszerű dolgokat csináltam, melegszendvicset, tojásrántottát, palacsintát... Apa utálta, koszos lett szerinte a konyha. Anya meg folyton baszogatott, hogy ezek miatt hízok, miért nem eszek egészségesebben. Nem tudom, miért nem kérdeztem meg tőle, hogy de hát mégis mit? Apa a nagymamámnál eszik, rám nem akarja, hogy az anyós főzzön, ő a munkahelyén eszik, meg étterembe járkál. Szóval akkor én mit egyek? Biztos volt otthon valami, valamitől nagyra nőttem... De nem emlékszem, mikor főzött volna rám hétközben. Apa mindig az ablakba rakta az aprót, onnan csentem pénzt pizzaszeletre, menzakajára. Valahogy mindig megoldottam. Valahogy mindig mindent megoldottam. Miért mondja rám mégis, hogy gyenge vagyok?
- Mit érez?
- Össze fogok törni. Én mindig erős vagyok. Mindent jól csinálok. De belül olyan, mintha üvegből lennék. Szilánkosra fogok törni.
Már egy jó ideje érzem, hogy nem élek egészen. Nem vagyok ott egészen. Inkább egy kicsit utálok, kicsit boldogtalan vagyok, kicsit rontok, halogatok, menekülök, arrébb állok, visszavonulok... Sehova se megyek be teljesen. Elbújok. Folyamatosan a legrosszabbra készülök és addig keresek, addig kutatok, amíg nem találok egy menekülőutat. Nézem a munkát, amit tökéletesen meg tudok csinálni, amit értek, amit szeretek, de csak az utolsó pillanatban csinálom meg. Még csak véletlenül se legyen tökéletes. Véletlenül se legyek sikeres. Amúgy se tudok mit kezdeni azzal, ha megdícsérnek. Attól csak úgy érzem, befejeztem valamit és nem tudom, mit csináljak helyette.
Olyat választok, aki tudom, hogy csalódást fog okozni. Belerúgok, hogy amikor majd ő rúg belém, elmondhassam, hogy én előbb bántottam. Nem hiszem el, hogy szerethető vagyok, hogy érek annyit, mert onnantól, hogy elhiszem, van vesztenivalóm. Üvegből vagyok, természetes, hogy nem adom meg a lehetőséget senkinek sem arra, hogy összetörtjön. Inkább összetöröm magamat. Újra és újra.
- Mit érez?
- Hogy egyedül vagyok.
- Magányos.
- Nagyon.
- Meddig szeretne még az anyjára várni?
Én még mindig az a pici gyerkőc lennék, aki köhécselve várja, hogy észrevegyék? A bölcsis kislány a padon, aki miatt nem tud hazamenni az utolsó ott dolgozó? A kislány, aki minden díjat elhoz, minden versenyt megnyer, de mégsem lesz elég jó ahhoz, hogy szeressék? Aki megmenti az anyját a szörnyeteg férjétől, hátha így majd értékesebb lesz? Aki várja, hogy végre főzzenek neki valamit?
Itt ülök a lakásomban, eszek, sorozatot nézek, és néha az ajtó felé nézek. Mit várok, ki jön be? Nem hívtam be senkit. Kinek az érkezését várom? Anyuét? A szerető anyámét, aki rájön arra, hogy micsoda egy kincs a kicsi lánya, csak elfelejtette észrevenni? Amíg anyu nem szeret, másnak sem engedem, hogy szeressen? Amíg anyu nem jön el értem a kórházba, addig én se akarok onnan hazamenni? Miért akarom, hogy bizonyítson? Miért adom meg neki újra és újra a lehetőséget arra, hogy bebizonyítsa, hogy az anyám akar lenni? Hogy szeret az anyám lenni? Hogy büszke rám? Ezt várom, tényleg?
- Mit érez?
- Gyűlöletet.
Dühös vagyok. Nem veszi észre, milyen értékes vagyok. Hiába vagyok beteg, hiába csúszok mindennel, hiába kések mindenhonnan, hiába rontok el mindent. Nem veszi észre, hogy itt vagyok. Nem akar szeretni. Túl akar rajtam lenni. Mindenki túl akar rajtam lenni. Gyűlölöm ezt az egészet. Azt sem értem, minek kezdtem bele. Miért nem tudtam elsorvadni még anyában? Miért nem tudtam meghalni még azelőtt, hogy megszülettem volna? Miért kell minden nap azért vezekelnem, hogy megszülettem? Unom, hogy én tartom össze azt, ami miattam esett szét. Nem akarom ezt csinálni. Nem akarok más szarjáért felelősséget vállalni. Nem akarok többé én lenni a felelős azért, hogy megszülettem. Nem akarok többé én lenni a hibás más fájdalmáért. Ki akarok szállni. Magam mögött akarom hagyni. Le akarom tenni anyát.
- Hogy érzi magát?
- Szarul.
- Akkor jó.
Az igazi munka még csak most kezdődik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése