Játék

Annyit zokogtam tegnap, hogy mára izomlázam lett, de te reggel úgy csináltál, mintha semmi sem történt volna az éjszaka. Nagyon nehezen dolgozom fel azt, ami történt. Tudom, hogy rád a negatív érzések és a konfrontációk úgy hatnak, mint a fagyasztóspray: úgy érzed, be kell zárnod, bástyát kell építened, mindent meg kell cáfolnod, ki kell matekoznod, elemezned, atomjaira kell szedned, mert úgy érzed, ezek az érzések csak így menedzselhetőek, így tudod őket hatékonyan elhárítani. Csak sajnos ez nekem olyan, mintha meg akarnának fojtani, és nem tudok mást tenni, csak azt, amit te: védem magam és elmondom, pontosan mi zajlott bennem.

Az, hogy szerinted te mitől vagy megbízható, hogy te mitől gondolod magad megbízhatónak, az én szempontomból irreleváns. Én döntöm el, hogy számomra mitől lesz valaki megbízható, és az, hogy utólag tudom meg, kivel mit csinálsz, hogy máshogy interpretálsz helyzeteket, mondatokat, mint az átlag, hogy tessék-lássék kérdezel meg tőlem dolgokat, amik valójában nem érdekelnek, és amikkel nem akarsz, nem tudsz mit kezdeni, attól nem leszel nekem megbízható. Értem, hogy szerinted semmi rosszat nem tettél, hogy te feddhetetlen vagy, hogy te mindent úgy csinálsz, hogy nekem is jó legyen... De ettől nekem még lehet, hogy más a jó. 

A kapcsolatunk első hetében, amikor még minden baromi törékeny, találkoztál Mercivel, a lánnyal, akivel heteken keresztül voltál amolyan se veled, se nélküled kapcsolatban, akivel szexeltél, akivel valami furcsa, egészségtelen dinamika alakult ki, amiből úgy kellett kiszakítanod magad. Nálam annyi volt az infó, hogy átmész hozzájuk, aztán hazamész. De aztán valamikor éjszaka kiderült, hogy ott alszol. Mondom rendben, gondolom van valami kanapé, az ágyban meg alszik Merci és Andris. Másnap átjöttél hozzám, és miközben a mellkasomon feküdtél, elmesélted, mert te olyan áldott jó őszinte lélek vagy, hogy ja, amúgy ketten voltatok, ja, amúgy beittatok, ja, amúgy csomó mindenre nem is emlékszel, és valahogy úgy alakult az este, hogy végül szexuális jellegű játékokat játszottatok. Pontosan érzem még most is azt, amit akkor: mintha egyszerre gyújtottak volna alám és öntöttek volna le jéghideg vízzel. Ott voltam egy sráccal, aki állítólag tök odavan értem, de közben bebaszik meg szexjátékokat dugdostat egy másik lányba, akivel nem mellesleg kb két-három hete még extrém komplikált kapcsolatban volt. Úgy vágott fejbe ez az egész, hogy magamhoz is alig tudtam térni. Ráment pár órányi vita és magyarázkodás, de úgy érztem, felfogtad, miért volt ez nekem baromi fájdalmas. Utána elmeséltem, mi volt a kapcsolataimban, hogy csaltak meg, hogy használták ellenem ezeket a félinformációkat, elhallgatott részleteket, manipulációkat, és azt gondoltam, hogy oké, tisztáztuk, felfogtad, hogy nekem ez sticky terep, nem játszol többet a bizalmammal. 

Aztán nem sokkal később találkoztál Edával, aki tudom, hogy egy kedves és ártalmatlan lány, de hát, ugye, Merciről is azt hittem, hogy semmi sincs már, meg nem léped át azt a határt, amivel megbánthatsz, mégsem fordult meg a fejedben, hogy amit csináltatok, nekem fájdalmas. Szóval kutyát sétáltatsz Edával, meg megisztok pár sört, aztán valahogy mégis ott alszik, amit 8 előtt 10 perccel közölsz velem, és engedélyt kérsz, mint valami kisgyerek az anyjától, hogy ott aludhat-e. Megint összeveszünk ezen, megint úgy érzem, hogy kész tények elé vagyok állítva, de veszek két mély levegőt, megkérlek, hogy akkor legalább ne egy ágyban aludj vele, mert nyomaszt annak a gondolata, hogy ott vagy egy lánnyal, iszol, megint nem fogsz emlékezni dolgokra, és állítod, hogy semmi sincs, meg minden teljesen ártalmatlan... De hát tudja a fene, neked mi az ártalmatlan, mert neked az is az volt, hogy plugot dugattál Merci seggébe egy részeg estén, amikor kettesben ittatok otthon. Belém áll az ideg, mert megint nem tudom mi lesz, de hát, úgy néz ki ezzel meg kell küzdenem, mert nálad sosem lehet tudni, ugyebár. Megkérlek arra, hogy ne aludj vele egy ágyban. Háát, jó... "Most akkor soha többé senkivel sem aludhatok egy ágyban? Vagy ennek mi a jelentősége?" Nem szeretem. "OK." Nem tetszik neked, de nekem sem ez a szitu. Ez van. Biztos nem lesz több ilyen... 

Brigi valahogy folyamatosan jelen van a kapcsolatunkban, nem csak a biznisz miatt. Lábujjhegyen járkálsz körülötte, bármilyen szidalmat elviselsz neki, bármit kifizetsz, amit úgy gondol, ki kellene fizetned, elnézed az allűrjeit, hogy pl. nem tudja elválasztani az érzelmeket a biznisztől, meg minden ilyen bullshit. Tudom, lelkiismeretfurdalásod van, mert szakítottál vele, valahogy jóvá akarod tenni, próbálkozol... Csak hát ennek a vége az lett, hogy folyamatosan kételkedem abban, hogy igazából most hogy álltok egymással, ő mit akar tőled, te mit akarsz tőle, mert mondod persze, hogy nem kellene ennyit beszélni, meg nem kellene ezt a bizniszt csinálni, most ki is lehetne szállni, de hogy szereted, meg szívesen vagy vele... Két véglet. Két hónapnyi kínlódás és feszültség után végre megvan az elszámolás, kicsit fellélegzek én is, úgy érzem, jön a lezárás. Átmész hozzá, de előtte leborotválod tök csupaszra a pöcsödet... Tudom, hogy Brigi úgy szerette. Fura az egész, rákérdezek többször, mondtam korábban, hogy nem szeretem, amikor megismerkedtünk, egyszer sem borotváltad le... Áh, biztos túlgondolom... Megcsináljátok az elszámolást, ott vagy nála jópár órát. Hazamész, kérdezem, hogy vagy, azt mondod, szarul. "Jobb lenne kicsit egyedül." Rendben. Dolgozd fel. Aztán hazaérek, túl vagy fél üveg whiskey-n, táncolsz, mintha mi sem történt volna... És megint itt van ez a zavar az erőben, hogy akkor most mi is van igazából kettőtök között...? Próbálom elengedni, oké, csak a bizniszről van szó, oké, próbaidőszak, nem tudjuk mi lesz, nem tudjuk, mit csináljunk, ő ezt nem akarja, én azt... Én meg ülök és nézem, és egyre frusztráltabb vagyok megint.

Aztán átmész hozzá éjszaka, igen, éjszaka, amikor sötét van, amikor inni szoktál, amikor olyan könnyen elfelejtesz dolgokat. Azt mondod, sietsz haza, hozzám, hozzánk, végre ott a pénz, becsomagolod, átviszed, odaadod, elszámoltok, aztán felállsz, és hazajössz. Vagy mégsem. Eltelik egy óra. Két óra. Nem írsz semmit. Ott vagy az utca másik oldalán, nem utazol, nincs nálad a kutya sem. Nem értem, mi tart eddig. Fáradt vagyok, de túl ideges ahhoz, hogy aludjak. Mi tart eddig? Miről beszéltek? Megint előjön valami? Megint vitatkoztok? Megint nyomja neked, hogy mekkora köcsög vagy? Vagy könyörög, hogy jöjjetek össze újra? Vagy mond rám dolgokat? Nem tudom, honnan és mit tud rólam. A puszta létezésemet gyűlöli, te meg ott vagy, és nem tudom, mi történik. Minden oké? "Sure!" Eltelik még egy óra, majdnem még egy, aztán belibbensz, boldogan. "Szia puckómackó, csak nem dolgozol? Fáradt vagyok, én lefekszem." Kérdezem, mi tartott eddig? Majdnem négy óra. "Beszélgettünk." Nem azért mentél, hogy kifizesd és lezárjátok ezt az egészet? "Csak beszélgettünk." Csak még több bennem a feszkó. Hallom, hogy horkolsz, és egyszerűen nem tudom megérteni, mi történt. Mitől vagy ilyen boldog? Mi történik? Másnap előveszem megint, mert nem értem. Miről beszélgettetek ennyi időn keresztül? Hát családról, barátokról, pszichológusról, hát nem láttad három hete, mintha legnagyobb spanok lennétek, kell a catch up, tök jó volt. Ülök, továbbra sem értem. Mi ez az egész? Most hirtelen minden rendben? Legutóbb úgy mentél át hozzá, hogy csak arra szorítkoztál, ami kellett, nem akartad bántani azzal, hogy túl közvetlen vagy meg smalltalkolsz. Most már oké? Mi változott három hét alatt? Valamiről lemaradtam? Keresem, hogy miért érzem magam totálisan hülyének. Nem értem. Ő nem akar a barátod lenni, ő veled akar lenni. Vagy már nem? De hát nem adja át a bizniszt nehogy mással csináld. Hol van az a feszkó amiről eddig szó volt? Most már nem te vagy a hibás mindenért? Vagy neked mindegy mit gondol? De hát nem tudod elviselni, ha éppen utál. Kérdezem, mi ez az egész, de nem érted, nekem miért furcsa. Azt mondod nekem sietsz haza, ez univerzálisan azt jelenti, hogy arra szorítkozol, amit meg kell csinálni és nem tűr halasztást. Kihúzod a vasalót, persze. Bedobsz egy gyors kávét. Gyorsan pisilsz. Odaadod a pénzt, leszámolájtok, megbeszélitek, a többivel hogy számolsz el. Persze, látod a kocsiban a cuccait, oké, segítesz neki, nehogy baj legyen. A vasalót is kihúzod, nehogy baj legyen. De aztán beszélgettek. Családról. Barátokról. Pszichológusról. Rólam... Rólam? Most már akkor itt tartunk? Most barátok vagytok? Akkor három hetente átmész hozzá beszélgetni? Ja nem, csak az alapokat mondtad el, ki vagyok mi vagyok, hogy ismerkedtünk meg. Hogy ismerkedtünk meg? Ja nem, azt nem, semmi extrát nem mondtál. Akkor mit mondtál? Ideges leszek. Úgy érzem csak azt mondod el, ami kényelmes. Azt csinálod, ami kényelmes. Tök mindegy, hogy én hülyének érzem magam, a lényeg, hogy te azt csináld, ami szerinted oké. Kiakadok, elindul a spirál lefelé. Elsírom magam, de te csak kötekszel tovább. Nem akarod elfogadni, hogy nekem ez rossz, nem akarod elfogadni, hogy ami neked jó, az nekem rossz, szóval addig kötekszel, amíg teljesen szét nem esek. Olyan volt, mint amikor a nagy tesó verekszik a kicsivel, fogja a kicsi kezét, és az ő arcát ütögeti vele: Miért vered magad? De nem fogadod el, amit mondok. "Hogy jön ide Merci? Hogy jön ide Eda? Most azt csinálod, amit nekem nem szabad? Hát nem válaszolsz. Nekem ez a sietség. Én ilyen vagyok. Más is mondta már, de ez van. Én ilyen vagyok". Én meg olyan, akinek ez szarul esik. "De miért, hát faszság!" Elsírom magam, de teljesen ignorálod. Elkap ez a tehetetlen düh, nem kapok levegőt, nem tudok beszélni, úgy zokogok, de te nyomod tovább. "Mi? Nem értem. Zsófi csendesebben. Most mit csináljak?" Csak hagyd abba. "De mit?" Ezt. "Nem csinálok semmit. Kérdezem, mit csináljak." Én már ott sem akarok lenni, nem akarok abban a lakásban lenni, haza akarok menni, fáj a szemem, a tüdőm. Befekszem az ágyba. Nem tudok meglenni. Odabújsz, mintha nem szakadnék éppen bele a zokogásba, de megkérlek, hogy ne. "Ez meg nekem esik szarul, de ez senkit sem érdekel." Szétvet az idegesség, folyik az orrom, nem kapok levegőt. Felállok. "Most mit csináljak?" Nem érzem, hogy szeretsz. "De szeretlek." Hallom, de nem érzem. "Pedig de. Nyugodj le. Ne sírj. Most mi a bajod?" Hogy nem szeretsz. "De szeretlek." De nem érzem. 

A padlón ülök. Mi ez az egész? "Figyelj Zsófi, én tiszteletben tartom, hogy te sírsz, de halkabban légyszi, hogy tudjak pihenni." Mintha kést döfnél belém. Érzem, hogy te sem akarsz ott lenni. Nem tudsz ott lenni. Nem is érdekel, mi van velem, csak hagyjam már abba, hagyjalak békén, te nem csináltál semmit, csak amit jónak láttál, legyen már vége... És a szakadék csak nő, csak nő... Belőlem meg elfogy a szusz. Percekkel később már horkolsz is. Ennyit ér az egész, ennyi ez az egész, mindegy, mi van, csak csináljam csendben. Mert ugye, ilyen, amikor szeretsz valakit, ütöd őt a saját kezével és elvárod, hogy legyen boldog meg legyen kussban. Elkezdem nézni hol a táskám, két óra, akár haza is mehetek, 973, Astoria, van nálam papír, meg kutya, aztán vissza se jövök. De olyan fáradt vagyok. Valahogy elalszom, valami kikapcsol, de amikor kinyitom a szemem, továbbra is csak azt érzem, hogy fáj. Te meg úgy csinálsz, mintha nem történt volna semmi. A legegyszerűbb. Nem történt semmi. Ami rossz, az nem történik meg. Arra nem emlékszel. Úgy interpretálod, ahogy neked kényelmes. Te így sietsz. Te így szeretsz. Ennyi megy. Ilyen vagy. Mondd, mit akarsz, de csak olyat, amit szívesen megcsinálok. Olyan, amit nem szívesen? Akkor majd nevetségessé teszem: hány perc fér akkor bele? Csak mondd meg, mit csináljak, és azt csinálom. Mondjam ezt a mondatot? Bamm, tessék: van rossz érzésed? Mit szeretnél, mit csináljak? Ja, azt nem tudom csinálni, mert nem olyan vagyok. "Kiszámítható vagyok meg mindig őszinte, de nem tudom, mi lesz, nem látom veled a jövőt, mostanában nehéz veled, megváltoztál. Szeretlek persze. Ez nem fog menni akkor Zsófi."

Még mindig fáj a fejem, de legalább csend van. Tudom, hogy abból, amit most leírtam, neked annyi van meg, hogy de hát megkérdezted, de hát csak őszinte voltál, de hát nem emlékszel. Csak arra, hogy az az üveg sör 2490 forint volt. Arra emlékszel. Arra, ami nekem fájt, amit mondok, arra nem. Arra igen, ami kényelmes, ami könnyű, ami neked fontos, ami te vagy. Én meg oldjam meg. Neked csak az a fontos, hogy én boldog legyek. Mindig, minden körülmények között. Te bármit megteszel, ami neked kényelmes meg egyszerű, hogy én jól legyek. Rád mindig számíthatok, amíg nem hibáztatlak semmiért, és nem várok el tőled semmit. Bárhol összeköltözhetünk, csak ott legyen, ahol te szeretnéd. Lehetünk nálam, de nincs kedved átjönni. Ilyen érzés most veled lenni, rád gondolni. Ilyen szélsőséges. Tudom, hogy szerinted bennem van a hiba, de mindig mondod, hogy mondjam el, mi van bennem, hát, most elmondtam. Meg azt is elmondom, hogy mindehhez jogom van. Hogy ez mind az enyém, és attól, hogy neked kényelmetlen, még létezik. Nem akarok magyarázkodni. Nem is megy már több. Vagy érted, vagy nem. Nem adom fel, nem adtam fel tegnap sem. Akartam, hogy megértsd. Annyira akartam, hogy megértsd... Gondolom, oka van annak, hogy úgy érzem, a csávóim sosem értenek meg. Meg annak is, hogy téged sem tudnak megérteni a barátnőid. De hát, ez van. Ha nem megy, nem fogom erőltetni. Aztán meglátjuk, mire lesz ez elég.