November vége:
- Én: Holnap van kedved átjönni?
- Te: Persze, szívesen! Jó, ha 7 fele megyek?
Január:
- Te: Én megyek ma át?
- Én: Nem akarsz átjönni?
- Te: Valahogy nincs kedvem.
Egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem hiába érzem úgy, hogy vége a beetetős időszaknak, és most jön csak ki igazán, hogy mit is kaphatok tőled. Ez nem baj, sőt, jó, ha minél előbb kijön. Az viszont nem jó, ha úgy csinálsz, mintha a valóságban kiütköző problémák nem léteznének.
Egyre inkább érzem magam úgy, mintha be lennék skatulyázva. Eleinte mindenre nyitott voltál, érzelmileg is nyújtottál támaszt, nem kellett minden érzésemet grammra pontosan elmagyarázni, megértetni, nem kellett cenzúráznom magam. Az utóbbi pár hétben viszont valami átfordult. Ha jelzem, hogy valamire szükségem van, vagy éppen nincs szükségem, valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy te ezzel nem tudsz, nem akarsz mit kezdeni. Nem érezhetem feszültnek magam, mert akkor te is feszült leszel. Nem mondhatom el, ha valami nem tetszik, mert nem tudsz vele mit kezdeni. Ha mégis belemegyünk a beszégletésbe, csak kifogásokat hallok: nekem ez nem megy, én erről nem tudok beszélni, én ezt nem tudom, én már nem emlékszem, én nem tudok ezzel foglalkozni. Ugyanazokat a mondatokat hajtogatod, nekem pedig egyre inkább az az érzésem, hogy semmit sem tudunk átbeszélni. Mert neked terhes. Teher foglalkozni azzal, amit érzek. Addig minden a legnagyobb rendben, amíg hozom a szintet, amíg nincs bajom, addig elég jó vagyok. De ha van egy stresszes hetem, ha besokallok, ha beszűkül a figyelmem és nem tudok rád koncentrálni, akkor jön az, hogy megváltoztam, hogy nehéz velem, hogy nem látod velem a jövőt. Linkelek albérletet, mutatok lakást, balatoni nyaralásra szállást, de teljesen ignorálod, tök hiába vagyok proaktív. Az oda költözünk, ahova szeretnélből pikk-pakk azt lett, hogy csak a Nagykörúton belül. A persze, szívesen átmegyekből rövid időn belül az lett, hogy nincs kedvem. Ha szerinted jobb a belváros, akkor szerintem is annak kellene lennie. Ha nem akarsz elfogadni valamilyen indokot, véleményt, érzést, addig kérdezgetsz, amíg inkább ki nem szállok a beszélgetésből, mert azt érzem, tök mindegy, mit mondok, el kell fogadnom azt, amit te akarsz. Egyre többször érzem úgy, hogy addig vagyok jó, amíg betöltöm A Barátnő szerepkörét, de nem hozom be a kapcsolatba a saját vágyaimat, érzéseimet. Úgy érzem, csak akkor fogadsz el, ha azt mondom, amit hallani szeretnél.
"Mondd, hogy mit csináljak, és azt csinálom." Kivéve, amikor nem. Ha azt kérem, hogy légy figyelmesebb, nem érted, mire gondolok. Ha azt kérem, szoktasd le Málnát az ágyban alvásról, mert veled ellentétben én nem tudok úgy aludni, azt mondod, nem is tudtad, hogy ez probléma. Pedig ha nem mondtam el minden második nap, akkor egyszer sem. Ha szólok, hogy kurva nehéz hetem lesz, az elsiklik a füled mellett, de ha emiatt ideges vagyok és figyelemre, megértésre, visszacsatolásra, megerősítésre van szükségem, akkor távolságtartó leszel és kritikus. Ha újra felhozom, mert még mindig rosszul érzem magam amiatt, amit mondtál, kiakadsz, hogy miért feszegetem ezt utólag. "Mi vagy te, lány?" Mindegy, mit csinálok, csak ne beszéljek arról, ha nem vagyok 200%-os. Attól, hogy - szerinted - te működsz negatív érzések nélkül, én még nem tudok. Mindent úgy nézel, hogy te vagy a középpontban, de én magamnak nem lehetek a középpontban. Hogy teszünk így igazságot?
Ugyanúgy, ahogy - elmondásod szerint - apád problémaközpontú megközelítései toxikusak, a te "nincs probléma" megközelítésed sem egészségesebb.
Úgy érzem, semmi sem elég. Ha van valamilyen problémám, a szemedben én leszek a probléma. Ha nem hozom azt a szintet, ami megegyezik a rólam alakított képeddel, elutasítasz. Neked szükséged van rám az alváshoz, hogy legyen egy menetrend az életedben, hogy jól érezhesd magad, hogy ott legyek, mert nem bírod egyedül, de ha nekem van szükségem rád, akkor felteszed a kezed, hogy ez neked nehéz, meg nem megy, meg mintha a fogadat húznák, szegény Rajmi, ez nem megy neki, békén kell hagyni. Csak én ott maradok egy csomó frusztrációval.
Nagyon ijesztő, hogy azt érzem, hogy túl sokat kérek, pedig semmi extrát nem szeretnék, csak kicsivel több együttérzést, hogy Málna aludjon a helyén éjszaka, meg egy olyan közös albit, ahol van valami zöld a ház körül. Állandóan azon gondolkozom, hogy miért érzem egyre inkább azt, hogy nem jogosak az érzéseim, de nem látom, hogy mi túl sok ezen...?
Én azt gondolom, hogy nagyon-nagyon félsz a konfliktusoktól és a negatív érzésektől, és ezt próbálod minden áron elnyomni. Ez ellen a végtelenségig küzdesz, pedig tudom, hogy nem én vagyok az első, aki ezt jelzni neked vissza. Ha azt érzed, necces a szitu, elkezdesz puckómackózni meg lekezelni, vagy átmész kisbabába, és az ujjadat szopva a takaró alatt bújkálsz. Nyilván azért csinálod ezt, mert ezt ismered, nem tudod, hogy kell nem ezt csinálni, ehhez meg idő kell. De mégis, ha te képviseled magad a kapcsolatban, akkor én is szeretném képviselni magam.
Ilyenkor kerül elő, hogy jogos-e olyat várnom tőled, amit nem tudsz megadni. Várjak-e arra, hogy nyiss...
Kurva nehéz ez, mert közben tök jól érzem magam veled, szeretem, hogy csomó mindenről ugyanúgy gondolkozunk, hogy hasonló az értékrendünk, hasonló dolgokat várunk el egy kapcsolatról (papíron); szeretem az illatod, meg az elbaszott humorod, hogy okos vagy, meg szociális, meg energikus; jó érzés, hogy veled vagyok... de mintha te nem ezeket a dolgokat szeretnéd bennem. A kapcsolatunk első pár hetében úgy éreztem, hogy engem látsz, olyan dolgokat szerettél bennem, amik én vagyok, mostanra ez viszont visszafejlődött arra hogy van csöcsöm, meg rám lehet feküdni, meg van kivel aludni, meg valami sorozatot nézni. Minden más ami én vagyok, csak gond.
Nem azt mondom, hogy ez az ultimate igazság, biztos hibázok egy csomószor én is, az is tuti, hogy vannak helyzetek, amiket túlreagálok. Viszont anélkül, hogy közös nevezőre jussunk a fentiekkel, az kell, hogy kifejezz nekem érzéseket, és megértsd, hogy bennem mi zajlik. Anélkül nem fogunk tudni előre lépni, hogy nem fogadod el az érzéseimet, akármilyenek is legyenek azok. Arra van hatásom, hogyan viselkedem, arra nincs, hogy hogyan érzek. Rengeteget dolgoztam azon, hogy megtanuljam saját magamat is, meg hogy rájöjjek, mit akarok egy kapcsolattól, és azt tudom, hogy amit akarok, az nem túl sok, főleg nem lehetetlen. Azt viszont most elmondom, hogy tőlem azt várni, hogy ne legyenek negatív érzéseim, ne legyenek érzelmi szükségleteim, és hogy ne szeressem a dolgokat, amiket szeretek, az nem fog menni. Pont. Nálad a labda. Én sem árultam zsákbamacskát, sosem hazudtam arról, hogy ki vagyok és mit akarok. Ha nem működik, azt lássuk most, ne toljuk végig a megszokott másfél évet, hogy elérjük azt a pontot, hogy olyan szar legyen, hogy nincs más választás, mint a szakítás. Oldjuk meg, vagy ne pazaroljuk egymást idejét. Valósi kommunikációra és problémamegoldásra nyitott vagyok. De az, hogy nem tudom, nem értem, nem érdekel, nekem ez nehéz többet nem lesz elég. Sajnálom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése