Játék

Sokat gondolkoztam azon, hogy mi történt köztünk múlt héten, miért lett köztünk ez a fura feszültség az elmúlt egy hónapban. Sok minden kavarog a fejemben, sok érzés, sok mondat, és úgy érzem, egyszerűbb, ha megpróbálom írásban átadni azt, amit érzek; legutóbb úgy tűnt, könnyebben megértettél. 

Január végén volt egy nagyon melós hetem. Türelmetlen voltam és feszült, amit biztosan érzékeltél rajtam. Értem, hogy szerinted nincsenek rossz hetek, meg nincsenek problémák, de nálam más a helyzet. A környezetem, az emberek körülöttem, a problémáim, a tennivalóim néha nyomasztanak, néha elegem van belőlük, mert hát, emberből vagyok... Amennyire csak tudom, menedzselem ezeket az érzéseket, de nekem fontos, hogy megoszthassam őket azzal, akit szeretek anélkül, hogy hülyének lennék nézve azért, amit érzek. Ebben nem igazán vagy partner, te is tudod, és bár valamennyire sikerült megbeszélni ezt, továbbra is azt érzem, hogy nem tudsz velem együtt érezni, nem veszed komolyan a gondjaimat, és amennyire csak lehet, távol tartod magad tőlük (értsd: a kedvenc Van még valami negatív érzésed? kérdésed, amivel csak azt erősíted meg bennem, hogy leszarod, mit érzek, vagy nem figyelsz arra, amit mondok). Pedig, ha valakivel együtt vagy, megosztod az időd, az élettered, a napjaid, akkor ezzel együtt jár az is, hogy érzelmileg is ott vagytok egymásnak. Sosem várnám el kérés nélkül, hogy oldj meg valamit helyettem, csak annyit szeretnék érezni, hogy elhiszed, hogy a problémáim és az érzéseim valóságosak, és hogy van helyük, van terük.

Lett köztünk egy furcsa távolság azon a héten, ami azóta csak nőtt. Miután leadtam a tendert, azt mondtad nekem, hogy megváltoztam és hogy nehéz velem, ami nekem csontvelőig hatolt. Úgy éreztem, hogy csak akkor szeretsz, csak akkor akarsz velem lenni, ha minden a legnagyobb rendben, hogy nem eshetek szét egy kicsit sem, mert akkor neked rossz lesz, az pedig mindkettőnknek rossz. Megijedtem, hogy mostantól ez lesz, és ez nagy feszültséget keltett bennem. Próbáltam utána még beszélni róla, de mindig nehezményezted, hogy utólag hozom fel ezeket, pedig csak azt akartam, hogy megnyugodjunk mindketten, és tiszta fejjel beszéljük át, ki, mit, miért érzett úgy, ahogy. 

Tudom, hogy nem vagy pszichopata, tudom, hogy vannak érzéseid, ezért nagyon nehezen fogadom el, ha felteszed a kezed, hogy te az érzelmekhez nem értesz. Minden tanulható, azért jársz pszichológushoz, mert te is tudod, hogy nem mindig kezeled jól ezeket a helyzeteket, én pedig próbáltam megértő lenni és a lehető legrészletesebben átadni, hogy miért éreztem ettől rosszul magam. De aztán hiába próbálkoztam, egyre inkább csak falakba ütköztem. 

Ennek az érzésnek a kicsúcsosodása február 18. volt, amikor átmentél Brigihez pénzezni. Volt előtte egy tök jó hétvégénk együtt, és bár nem sikerült megoldani, hogy ne kelljen dolgozni, tudtunk időt tölteni együtt. Hétfő-kedd sok volt a munka, befordultam kicsit, de próbáltam nem belesüppedni. Aztán szerda este elmentél 9-kor, azt mondtad, hogy sietsz, mégis, fél 1-kor láttalak újra. Bepörögtem, hogy mi tart ilyen sokáig, hiszen azt mondtad, sietsz. Nehéz nekem Brigivel, tudod te is, úgy érzem, a kapcsolatunk eleje óta valahogy mindig ott lebeg, hol emiatt, hol amiatt kerül szóba, nem akarod elengedni, decemberben még le is írtad neki, hogy szereted, ami kicsit fájt, de nagyon próbáltam megérteni, hogy ez neked nehéz. Borzasztóan örültem, hogy végre sikerült elszámolnotok, és bár fura volt, ahogy az elszámolás napján viselkedtél (amikor kérted, hogy maradjak a munkatársaimmal, mert szeretnél egyedül lenni, mire hazaértem pedig berúgtál), úgy éreztem, leesik rólad, rólunk egy nagy teher. 

Aztán átmentél hozzá, eltelt egy óra, két óra, három óra, én pedig őrlődtem. Nem is írsz semmit, ha pedig kérdezem, hogy minden ok-e, csak egy egyszavas választ írsz. Szerettem volna érteni, mi tart eddig, de nem is akartalak számon kérni. Aztán belibegtél nagy boldogan: "Szia puckómackó, még mindig dolgozol? Ne dolgozz ennyit, árt neked. Én megyek, lefekszem." Dühös voltam. Nem akartam veszekedni veled, de nagyon rosszul esett, hogy annyi nem merült fel benned, hogy szólj, hogy elhúzódik, vagy hogy legalább utólag mondd, hogy "bocsi, hogy eddig tartott". Rengeteget gondolkoztam azon, hogy jogos-e, hogy emiatt rád haragszom, és végül arra jutottam, hogy abból a szempontból igen, hogy ha úgy köszönsz el, hogy sietsz, akkor nem hiába várom azt, hogy egy órán belül visszaérsz. Nem kommunikáltad felém, hogy mi a helyzet, mi tart ilyen sokáig, ha pedig kérdeztem, csak azt mondtad, hogy beszélgettetek. Úgy éreztem magam, mint aki kimaradt valamiből, mintha kizárnál valamiből. Nem attól féltem, hogy szexszelsz vele, bár persze ez is eszembe jutott, hanem hogy hiába az elszámolás, még mindig tepersz nála, még mindig próbálkozol, még mindig azt szeretnéd, hogy szeressen. Olyan volt, mintha szívesebben beszélgetnél vele, mint velem. Valahogy neki elnézed az érzelmi kirobbanásait, a hisztijeit, lábujjhegyen járkálsz körülötte, közben rólam viszont megfeledkezel. Felhoztam másnap este, beszélni akartam róla, de majdnem leharaptad a fejem, aztán annyira próbáltam elmagyarázni, hogy miért volt nekem ez rossz, hogy elsírtam magam. Tehetetlennek éreztem magam, olyan volt, mintha nem akarnád elfogadni, amit érzek, nem akarnál elfogadni engem, megint csapdában éreztem magam, és ahogy egyre jobban elöntött a szomorúság és egyre jobban sírtam, egyre rosszabb lett minden. Csak azt mondogattad, hogy ne sírjak, meg hogy most mit csinálj, mintha semmi közöd nem lett volna ahhoz, ami történt kettőnk között. Annyit szerettem volna csak, hogy elfogadd, hogy ami történt, nekem rossz volt, és hogy megelőzhető lett volna, és ha máskor ilyen van, erre is gondolsz majd. Minden feszültség elkezdett kiáramlani belőlem könnyek formájában, ami egyszerre volt megkönnyebbülés, de közben mégis katasztrofális volt. A végső késdöfés az volt, amikor azt mondtad, hogy sírjak csendesebben, hogy tudj aludni... Soha nem mondanék neked ilyet. Én mindent megtennék azért, hogy megvigasztaljalak, akkor is, ha az egóm sérülne tőle. Azt éreztem, hogy nem szeretsz, csak akkor, amikor jól vagyok. Megsemmisítő érzés volt. 

Kértem egy kis időt. Kihasználtam, hogy Geri nálad van a hétvégén. Össze akartam szedni a gondolataimat, le akartam írni, át akartam gondolni, mi történt. Örültem, hogy tiszteletben tartottad, segített hátra lépni és messzebbről nézni a képet, és rájöttem, hogy nagyon beletenyereltél ezzel a dologgal az alapproblémámba, ami az, hogy nem vagyok szerethető úgy, ahogy vagyok. A sématerápiában ezt alaphiedelemnek nevezik, amire a "beteg" háromféleképpen reagál: elfogadja a sémát, elkerüli, vagy küzd ellene. Én az utóbbit választottam, ki szerettem volna harcolni, hogy így is szerethető legyek számodra. Ennek nem kellene kérdésnek lennie, hiszen akit szeretsz, azt a rosszabb napjain, a számodra irreleváns félelmek ellenére is szereted. De ahogy egyre jobban kapálóztam ebben, egyre mélyebbre ástam magam, te pedig egyre kevesebb empátiát tanúsítottál felém. 

Valahogy megváltoztam a szemedben, amitől szorongok, pedig ahogy te is, én is nyitott lapokkal játszottam az elejétől kezdve, nem érzem úgy, hogy bármivel is átvertelek volna. Úgy éreztem, nem akarsz velem lenni, nem akarsz velem beszélgetni, hirtelen minden valahogy más lett. Azt mondod szeretsz, közben meg ha konfrontálódom, rögtön kijelented, hogy ez nem fog menni. Nem akarsz átjönni hozzám, mindig csak a munka a kifogás, közben másokra meg van időd. Eléggé kétségbe estem, de azt mondtad, idő kell, meg szeretnél egyedül lenni, meg lemész Nyíregyházára, biztos jót fog tenni, stb... Nagyon igyekeztem megértő lenni, csak eközben engem felzabált belülről a kétség. Eddig mindig együtt voltunk, mindig volt rám időd, szeretted, ha veled vagyok... Aztán egyszer csak mégsem. 

Aztán ma kiakadtam. Ezt már újonnan írom, mert fontos szerintem, hogy ez is benne legyen, ha leülünk egymással szemben beszélni. Türelmes voltam, tényleg, nagyon próbáltam megértő lenni, de egyre inkább úgy érzem, hogy csak menekülsz előlem, csak menekülsz a valóság elől, és nem akarsz a szemébe nézni. Nem tudom, hogy azért-e, mert te is tudod, hogy nem kezelted a legjobban a helyzetet, vagy mert meggyőződésed, hogy semmi rosszat nem csináltál. Van különbség a két érzés között, de ha az utóbbi a valós, akkor nagyon félreismertelek. 

Én csak egy kis belátást szerettem volna tőled, egy kis megértést, együttérzést; szerettem volna érezni, hogy egy csapatban játszunk, és nem egymás ellen. Tudom, hogy nagyon türelmetlen tudok lenni, hogy nagyon teátrálisra sikerült a sírógörcsöm, de nem tudom azt mondani, hogy az érzéseim alaptalanok. Ha alapvetően beismered, hogy nehéz neked az érzésekkel dealelni, ha azért jársz pszichológushoz, mert te is érzed, hogy fejlődnöd kell ebben, miért érzem úgy, hogy mégis engem hibáztatsz minden konfliktusunkért? Eleinte belátó voltál, ha elmondtam, hogy valami bánt, elfogadtad, sőt, volt, hogy bocsánatot is kértél, de az utóbbi időben valahogy minden rossz, amit mondok. Mi változott?

Nagyon remélem, reméltem, hogy tudunk együtt is fejlődni. A kapcsolatunk elején teljesen más benyomásom volt rólad, mindig azt mondtad, hogy mondjam el, bármi bánt, hogy legyek mindig őszinte, hogy bármit megjavítunk, hogy szóljak, ha red flag-et érzékelek, megbeszéljük. Ebből mostanra az lett, hogy az összes megértésed a Van még valami rossz érzésed? és az Én az érzésekhez nem értek. mondatokban fejezed ki, két hét alatt nem tudok veled megbeszélni egy komoly veszekedést, és csak azt érzem, hogy szíved szerint egyszerűen kizárnál az életedből. A mazochizmusból már kinőttem, ha valaki nem akarja, hogy ott legyek, akkor nem leszek ott, nincsen ezzel semmi gond. De lassan egy hónapja csak a kergetőzés megy, és nem miattam. 

Felnőttként jól funkcionálunk szerintem, de amikor gyerekben vagyunk, akkor kezdődnek az igazi gondok. Itt van ez a két belső gyerek, a kis Raymond meg a kis Zsófi, ugyanolyan érzelmi hiányosságokkal, két teljesen különböző megküzdési stratégiával, és két egymástól különböző félelemmel: én attól félek, hogy a valódi Zsófi nem kell, hogy a valódi Zsófi nem szerethető, te pedig attól félsz, hogy ha belemész egy konfliktusba, egy vitába, egy rossz érzésbe, veszíteni fogsz és egyedül maradsz. Ennek megfelelően a vitáink (amik igen, léteznek, és normális, hogy vannak) javarészt abból állnak, hogy és minden áron meg akarok beszélni mindent, te pedig minden áron el akarod kerülni a megbeszélést. Biztonsági játékos vagy abból a szempontból, hogy mindent úgy csinálsz, ahogy szerinted a másiknak nem okozol szorongást, fájdalmat, csak hát ebből pont az marad ki, akinek az érzéseiről szó van: attól, hogy szerinted a másiknak nem kellene ettől meg attól rosszul éreznie magát, a másik még érezheti rosszul magát; és fordítva persze. Az van, hogy - bár szerinted szuper parentig skilleket építettél ki Tina mellett, - alapvetően nem tudsz mit kezdeni azzal, ha a másik gyerekben van, hiszen gondolom a síró kislányodnak nem mondanád azt, hogy ne sírjon, vagy hogy sírjon csendesebben, hogy tudj aludni. Ráadásul a szülő énem nekem sem túl kidolgozott, én is nehezen kezelem a te gyerekedet, bár én azt gondolom, sokat fejlődtem ebben az utóbbi időben. A lényeg, hogy te sem, én sem vagyunk mindig makulátlanok, mindig a toppon, ami teljesen rendben van. De azt elvárni a másiktól, hogy legyen mindig rendben, teljesen lehetetlen. 

Szóval szerintem ez a helyzet. Neked jobban kellene közelítened hozzám érzelmileg, elfogadóbbnak kellene lenned, nekem pedig türelmesebbnek kellene lennem, és nem kellene folyton keresnem a bizonyítékokat arra, hogy nem szeretsz, mert hát ugye, aki keres, az mindig talál valamit. Én dolgozom rajta, ha minden igaz, te is, a kérdés, hogy számíthatok-e a belátásodra, vagy továbbra is csak annyit tudsz mondani, hogy ez neked nem megy. Szeretlek, viszont, ha ilyen szinten nem tudjuk megadni egymásnak azt, amire a másiknak szüksége van, akkor jobb, ha elköszönünk egymástól. Nincs ebben semmi tragédia, csak lássuk be, ha valami nem működik.