No revenge, because I know you needed the love I gave you. 

A legjobb barátnőm már otthon húzza a lóbőrt, én mégis szeretem őt. Egy másik barátnőm éppen krízisben pörög, el van veszve, mégis szeretem. A harmadikkal fél éve egy szót sem beszéltem, mégis ott van az a meleg érzés a szívemben, ha rá gondolok. A kutyámmal csak a baj van, tök nagy meló, minden nap, mégsem tudom elképzelni nélküle az életem. Úgy is tudok szeretni embereket, hogy éppen nincsenek mellettem. Hogy éppen nem beszélek velük. Hogy nem tudom, mit csinálnak, mi van bennük, hol tartanak éppen, mit gondolnak rólam. Szeretni lehet messziről is. Szeretni egyszerű. Könnyű azt gondolni, hogy ha valaki nem úgy szeret bennünket éppen, ahogy nekünk arra szükségünk van, akkor az nem is szeretet. Azt érezni, hogy igazából nem is szeret bennünket a másik. Pedig a szeretet ennyi. Érezni azt a kedves kis melegséget a mellkasunkban, amikor arra az emberre gondolunk. 

Egész életemben ezzel küzdöttem: mérleggel mértem a szeretetet. Ha beleteszek ennyit, a másik oldalon ott kell lennie ugyanennyinek. Ha azt éreztem, hogy én teszek bele többet, akkor az már nem is szeretet. És ez a mérleg nagyon pontos. Ezred pontosságú. Ha nem tud velem őszinte lenni a másik, akkor az nem szeretet. Ha nem tud ott lenni nekem, ha nem érezteti velem, amit irántam érez, ha nem fejezi ki a szeretetét valamilyen módon, ha nem akar velem lenni, ha nem hall meg, ha nem ír vissza, ha másra vágyik, akkor az biza nem valódi. Akkor ő csak elveszi tőlem a szeretetet, engem pedig ott hagy üresen. Mind a 31 életévem alatt azt gondoltam, hogy a szeretet munka. Kemény fizikai meló, amit ha nem tesz bele az ember, súlytalan lesz. Jelentéktelen. Értéktelen. És ha azt hittem, ott van, de rájöttem, hogy mégsem, akkor az elpazarolt idő volt. Rablás. 

Annyira kerestem az igazit, annyira meg akartam élni a valódi, mély, őszinte szeretetet, hogy közben nem vettem észre, hogy a szeretet én vagyok. 

Tegnap voltam egy második randin. Ennek a fiúnak nem akartam megfelelni. Nem akartam érte melózni. Csak egy kis figyelemelterelésre vágytam, semmi többre. Turista, egyébként sem volt tétje. De ez az egész átpöccintett bennem valamit: nem csináltam semmit, csak voltam, mégis, odáig volt értem. És ő nem csak berakni akarta. Neki én tetszettem. Engem kedvelt meg. Élvezte a fényemet, élveztem az ő fényét, zsizsegtünk egy kicsit ebben a kendőzetlen, őszinte kapcsolódásban mindenféle elvárás nélkül. Nem melóztam érte, csak megtörtént. Elmondtam neki mindent, hogy hol vagyok éppen érzelmileg, mi történik velem, mivel küzdök, min dolgozom. És értette. Minden zűrrel, minden esetlen mondattal, minden bizonytalan válasszal, minden lehetetlen gondolattal együtt. Nem mérlegeltem, csak voltam. Adtam, kaptam. Mégis kerek volt az egész.

Ahogy jöttem hazafelé, egy dalt hallgattam, az a címe, hogy Real love, baby. Sokat hallgattam régebben ezt a dalt, és korábban úgy értelmeztem, hogy ez két ember szerelméről szól. Pedig nem. 

I want real love, baby, ooh, don't leave me waiting

I've got real love, maybe, wait until you taste me

I want real love, baby, there's a world inside me

Got the key, just use it, just if for a minute (and gone)

Ez a dal arról szól, ami én vagyok. Valódi szeretet van bennem: őszinte, erős, mély, bátor, gyengéd, megértő, egész. És ez akkor is az enyém, ha adok belőle másnak. Akkor is, ha várnom kell, hogy odaadhassam valakinek. És akinek ezt odaadom, az a világ legszerencsésebb embere. Akkor is, ha nem kell neki. Akkor is, ha nem tőlem van rá szüksége. Ami bennem van, az az igazi. The real thing. És ezt nem veheti el tőlem senki. 

Mondott egy vicces dolgot a terapeutám a minap, ami azóta újra és újra beugrik. Azt ecseteltem neki, hogy mi van, ha csak türelmesnek kellene lennem, csak ki kellene várnom, megszenvednem ezt az időszakot és akkor majd megéri, mert meg fog érkezni hozzám a Brazil. Egyszerűbben megfogalmazva: mi van, ha nekem csak bele kellene őrülnöm abba, hogy valaki ott van-e még a másik oldalon vagy sem, hogy talán egyszer majd tényleg ott legyen. Erre azt mondta a szakember, hogy milyen jó katolikus felfogás ez: ha szenvedek, majd ott lesz a jutalom az út végén. Én meg csak ültem, hogy azta. 

Nem vagyok egy vallásos ember, az én istenem a Nap. A természet. A nevetés. És igen, a szeretet. Dolgok, amik csak léteznek. Nem kell értük dolgozni. Melózni. Megfeszülni. Csak élvezni, amíg vannak. Amíg a Nap süt, amíg a méhek döngicsélnek, amíg vannak közös running joke-ok, és amíg hagyom, hogy az emberek, akik szeretni akarnak, szeressenek. Milyen mindful gondolat ez, nem? Mégis, olyan sokszor elveszítem a fókuszt mérlegelés közben. Olyan gyakran hiszem azt, hogy ha valami nem történik meg, az az én hibám. Mert nem voltam ott eléggé, nem szerettem eléggé, vagy ők nem szerettek eléggé. Akarok valamit, minden porcikámmal, vágyom rá, hogy az enyém legyen, pedig minden, amire szükségem van, itt van velem. 

Szeretnék szerelmes lenni. Szeretnék megérkezni valakihez, aki ugyanúgy meg akar érkezni hozzám. Szeretnék egy közös életet építeni valakivel, akik közös életet szeretne építeni velem. Azt gondoltam egészen eddig, hogy az a dolgom, a feladatom, hogy megcsináljam ezt az utat ennek az embernek. Kikövezzem sárga téglákkal, virágokat ültessek köré, kitáblázzam, hogy biztosan ne tévedjen el. Öntözzem, kapáljam a szélét, söprögessem az utat, hogy nehogy benője a gaz. És ez fontos. Ez is része a létezésnek. Építkezni kell. De mi van, ha a rengeteg munka közben elfelejtettem elhinni azt, hogy az emberem meg fogja találni ezt az utat? Mi van, ha annyit dolgoztam, annyit lapátoltam, annyit hordtam a trágyát, hogy elfelejtettem odaállni az út végére, elfelejtettem, hogy a cél én vagyok. Hogy a cél az, hogy szeressek és hogy szeretve legyek. Hogy nem arra kell fókuszálnom, hogy egy darab gaz se legyen az úton, hanem hogy a házamnak legyen ajtaja. Hogy a ház rendben legyen. Legyen bent fény, meleg, tisztaság. Hely. Hely egy másik embernek, aki ott akar lenni. 

Ha azt akarom, hogy valami megérkezzen hozzám, helyet kell neki csinálnom. De nem ez a nehéz a dologban. Helyem van. Csak én nem vagyok ott. Mert nem hiszek abban, hogy ez az ember megtalálja az utat. Túl kacskaringós. Túl sárga. Nem elég hívogató. Nem elég szép. Vagy széles. Vagy éppen túl keskeny... 

Hetek óta mondogatom magamnak: ami az enyém, megtalál. De nem tudtam megfogalmazni, hogy miért nem elég nekem ez a gondolat. Aztán tegnap megvilágosodtam: bíznom is kell abban, hogy ami az enyém, az megtalál. Sosem bíztam benne igazán. Azt néztem csak, hogy miben kell megalkudnom. Miben kell nekem változnom, hogy megkapjam végre, amit megérdemlek. Nem csoda, hogy nem bízom benne, nincs előttem jó példa. A családomban én vagyok az első nő, aki nem akar megalkudni. Én vagyok az első nő, aki nem akar dolgozni azért, hogy szeressék. Hogy elég legyen. És ez nehéz. 

A szorongás ellentéte nem a nyugalom, hanem a bizalom. Egy megelőlegezett bizalom, ami csak az enyém. Ami nem szűnik meg létezni azért, mert valaki nem él vele. Visszaveszem, majd tovább adom. Addig, amíg vissza nem érkezik hozzám...

Sokat dolgoztam és fáradt vagyok. Nem mondom, hogy nem érte meg, mert igenis megérte. Felneveltem saját magam, felépítettem a saját világom a saját szabályaim szerint. Kialakítottam valami újat, függetlent, teljeset, egészet. A hűtési rendszert még fel kell újítani, meg a tetőn is vannak leeső cserepek, de az ajtón ott egy szép dekor, rajta a felirat: Welcome home. Kulcs nincs, csak egy kilincs. Ha megérkeztél, kedves idegen, elég, ha csak kopogsz. Addig én a teraszon megiszok egy teát, és pihenek egy kicsit. Mert megérdemlem.