Felülíró

Elképzelem, mit mondanék, ha leülnénk közösen a pszichológussal. Hogy hogy fogalmaznám meg az érzést, amit keltettél bennem, hogy miért lett ebből a szép lovestoryból egy véget nem érő ámokfutás. Ha rád gondolok, felfordul a gyomrom, annyira torkig lettem ezzel az egésszel. Reggelente arra ébredek, hogy szorít a mellkasom. Te vagy az első, aki az eszembe jut, lefekvéskor pedig te vagy az utolsó gondolatom. Úgy érzem magam, mint akit megrágtak és kiköptek. Nem tudnék a közeledben lenni, mégis te vagy éjjelem-nappalom. Egyszerűbb veled foglalkoznom, mint a saját fájdalmammal. Mindig azt mondod, hogy te tudod, mit akartál: csak szexet. De te nem tudsz csak szexelni. Neked a szex hatalom. Eszköz. Késztetés. Ez minden, amid van. Ezzel közeledsz, ezzel távolodsz. Az egész kapcsolatunk a szexuális teljesítményedről szólt. Ha elmentünk egy kocsma mellett ahol korábban felszedtél egy csajt, elmesélted. Háromszor. Amikor szex után a mellkasodon feküdtem, azt mondtad, jó lenne még két csaj a má...

Próbálom egyre távolabbról nézni a dolgokat. Próbálom összerakni, mi miért történt, kinek mi volt a belső motivációja. Egyre inkább az az érzésem, hogy már az első pontot elcsúszott valami, már ott elindult ez a játszma, amiből aztán sehogy sem tudtunk kimászni. Mindketten rontottuk a sorsunkat. Már akkor lehetett érezni, hogy eléggé egy hullámhosszon vagyunk, amikor elkezdtünk beszélgetni. Éreztem, hogy nagyon tetszem neki, jó érzés volt, hogy ennyire le akar vadászni. Őszintén beszélgettünk, flörtöltünk, teljesen magával ragadott az érzés. Elmondtam neki, hogy mással is fogok találkozni, és bejött neki, hogy nem köntörfalazok. Úgy érezte, talált valakit, aki olyan laza mint ő. A találkozásunk után kb 10 perccel már szexeltünk. Tetszett neki, hogy ilyen bevállalós vagyok, közben meg is ijesztette. Baromi lazán álltam az egészhez, semmi komolyat nem akartam. Ő sem akart belekeveredni igazán ebbe, de mégis, valamiért nagyon kellettem. Talán mert nem voltam egyszerű és nem csak őt ak...

Visszaolvastam, amiket írtam: egyszer fenn, egyszer lenn. Nagyon hullámzanak az érzések, feszengek tőlük, de nem ismerem fel őket igazán. Nem tudom, mi honnan jön. Mi jön belőlem, mi jön belőle. Fejtegetem, bontogatom, de mégsem tudom összerakni, pontosan mi történik. Amikor rájöttem a játszmánkra Matyival feloldódott bennem a feszültség. Összeraktuk, ki miben volt, mi vezetett ide, és így be tudtam látni, hogy ez értelmetlen. Pontot tudtam tenni a végére. Most nem tudok. Van köztünk egy nagy, feloldatlan feszültség, és hiába állunk neki megbeszélni újra és újra, mindig ugyanoda lyukadunk ki. Hiába hiányzom neki, hiába hiányzik, mindketten menekülnénk. Ha elképzelem, hogy vele töltök egy napot, befeszülök. Úgy érzem, nem ért meg, nem fogadja el, amit én érzek. Nem fogadja el, hogy megbántott, nem tudja empátiával nézni a történteket.  Elzárkózik tőlem, az érzéseimtől, a kapcsolat felelősségétől. Közben meg azt is érzem, hogy próbálkozik. Akarja. Utat keres. Dolgozik magán. Azt ér...

Mondd ki, hogy engem hibáztatsz. Ugyanúgy, ahogy az összes előző barátnődet, engem hibáztatsz a saját hibáidért. Mondd ki, hogy szerinted miattam csináltad. Hogy ha én nem hibázok, akkor te se hibáztál volna. Ha én nem baszom el, te se basztad volna el. Na ki az önsorsrontó? Hergeled a lányokat azzal, hogy te bármit megtehetsz. Azt mondod már mindenen túl vagy, tudod mit akarsz, de az első adandó alkalommal beteljesíted a legrosszabb képzetüket. Mintha ők akarták volna. Mintha az ő hibájuk lett volna, hogy sérülékennyé váltak. Pedig egy kapcsolat ilyen haver, kiszolgáltatott leszel a másiknak, akár akarod, akár nem. Te pedig ezzel visszaélsz. Megtanítod nekik, hogy ne legyenek sérülékenyek. Szép kis lecke. Én nem akartam sérülékennyé válni, én nem akartam ebbe belerohanni. De addig jöttél, addig győzködtél, hogy beadtam a derekam. Jó lesz, most már minden jó lesz, nem csúszol vissza ugyanoda... Persze. Aztán annyit hallgattam, hogy a volt barátnőid mennyire elbaszták, annyit nézt...

Mi történik velem? Mi ez a folyton fel-fel buggyanó pánik bennem? Ez a gyomorgörcs. Mindent elhagynék, mindent elfelejtenék. Egy nagy görcs vagyok.  Rettegek, hogy én rontottam el. Rettegek, hogy az én hibám. Rettegek, hogy én provokáltam ki ezt az egészet. Annyira leterhel ez az egész, olyan fáradt vagyok... Alig kapok levegőt. Pár napja még nyugodt voltam. Az volt bennem, hogy ő baszta el jobban. De egyre többször van az az érzésem, hogy valamit én is irtózatosan elkúrtam.  Egy hét alatt úgy eltoltam magamtól, hogy olyan, mintha sosem ismertem volna. Úgy építem a falakat, mintha legalább ezren akarnának rám támadni. Zárok el minden érzést, hogy amikor eljő a vég, már ne fájjon. Mióta csinálom ezt? Napok óta, hetek óta, hónapok óta... évek óta?  Hova menekülök? Mi elől? Mi ez az elemi gyűlölet és félelelm? Nem segít semmi, nem segít senki. Olyan egyedül érzem magam... Mi történik velem?  

Mindig a gyomromból jön. Összeszorul, aztán mindenem remegni kezd. Nem tudok sírni, nem tudok, nem jön ki semmi, belülről emészt fel. Dühös vagyok. Néha-néha lüktet egyet. A szívem is összeszorul. Nem tudom, mi oldaná fel. Kinek mit kellene mondani ahhoz, hogy elmúljon. Peti hozza elő. Ha rá gondolok, vagy arra, amit csinált, összeszorul mindenem. Üvölteni tudnék vele, amiért ekkora egy önző, gyerekes rohadék volt. Amiért nem vette komolyan, amit kérek. Amiért elbaszta, és még van pofája mentegetni magát. Dühös vagyok, hogy képes volt ezt megcsinálni velem. Játszani az érzéseimmel azért, hogy neki egyszerűbb legyen. Mérges vagyok, hogy ilyen ostoba és egoista, mérges vagyok, hogy ilyen helyzetbe hozott, hogy nem volt tekintettel rám. Mérges vagyok, hogy ilyen nyomást gyakorolt rám, hogy nem nézett szembe az érzéseivel és rajtam verte el a port. Mérges vagyok, hogy nem fogad el tőlem semmit. Hogy kifogásokat keres, ha mondok neki magáról valamit. Úgy megszabadulnék ettől az egészt...

Szörnyen hiányzom, mi? Hah. Össze vagyunk zavarodva mint a szar. Én sem tudom, mit akarok, tényleg. Fura, hogy nyugodt vagyok annak a gondolatától, hogy nem lesz több, de amúgy meg nem zárkózom el azelől sem, hogy esetleg folytassuk. Kurva sokat gondolkozom azon, amiket Peti mondott utoljára, főleg az önbizalmamról meg a görcseimről. Fura, hogy másfél évvel az után, hogy szakítottunk Matyival, megint mindenki azt próbálja kitalálni, hogy mit akar -, azzal a kivétellel, hogy most oké vagyok mindkét kimenettel. Valószínűleg tényleg nagyon sok van abban, hogy kurvára túlagyalok és túlanalizálok mindent, és ezzel másokat is kikészítek. Egyszerűen kinyírom a bulit. Meg akarom jósolni a jövőt, hogy felkészülhessek mindenre, pedig a világ tényleg nem így működik. Aztán láss csodát, történt egy kis élet, elbasztam pár dolgot, és nem történt semmi katasztrófa. Féltem kiállni magamért, féltem a sarkamra állni, toltam anya nem-tudsz-eléggé-szeretni játszmáját, meg akartam felelni a magamról k...

Folyton fáradt voltam melletted, szétestem teljesen. Nem tudtam tartani a tempót, nem is akartam. Nyugalmat szerettem volna. Nem ágyban fekvős, egész nap döglős nyugalmat, nem lustálkodást, alvást, hanem békét. Békét szerettem volna találni bennünk. Hiába mondod, hogy teljesen rendben vagy magaddal, egy perc csendet sem tudsz elviselni. Folyamatosan keresed, hol kaphatsz még több visszaigazolást, közben lesajnálod azokat a nőket, akik kiteszik mindenüket egy kis elismerésért. Pedig te is ilyen vagy. Mindig kell az új, a más, folyton tologatni kell a határokat. Jól hangzik, hogy halmozzuk az élvezeteket, de nem lehetsz mindig fenn. Mindent akarsz, de nem jutsz sehová. Megvan a teljesség illúziója, közben üresnek érzed magad. Rohansz, csak nem tudod, merre. Tudod, mi a cél, de ha mindig ugyanazon a rossz úton mész, sosem fogsz odaérni.  Akármeddig elmehetsz, ha a komfortzónádon belül maradsz, ez az érzés nem fog múlni soha. Bújkálhatsz magad elől, de nem éri meg. Megtetted az ...

...olyan gyorsan távozott. Bennem meg ezernyi gondolat kavarog. Amióta megkaptam a másik lánytól a screenshotokat, eltörött bennem valami. Addig is húzós volt, nehéz olyan ember mellett, akinek nagyobb az egója mint a Mars, de ami addig történt, talán még helyrehozható lett volna. Aztán megláttam a valódi arcát, az önző, manipulatív énjét, aki úgy játszik mások érzéseivel, mintha nem lenne holnap. Egy percig sem kételkedik magában, hisz ő mindent tökéletesen csinál. Nem azt bánta, amit tett, hanem azt, hogy kiderült. Pontosan tudta, hogy átlépett egy határt, de egyszerűbb volt engem és az önbizalomhiányomat okolni, mint szembenézni a valósággal. Ha bizalom nincs, az baj. Itt vagyok én, aki amúgy is nehezen bízik, és itt van ő, aki azt várja, hogy a bizalom magától kiépüljön. Mert ő akkora egy főnyeremény, a kisujját sem kell mozdítania egy nőért sem, hát akkor miért melózna ezen... Már cinikus vagyok. Nehéz szavakba önteni, valójában milyen volt a dinamikánk. Valójában miért ...

Ahhoz, hogy valaki egészségesen kötődhessen hozzám, nekem is tudnom kell egészségesen kötődni. És ez most nem megy. A kontrollmásia és az önbizalomhiány nem jó párosítás. Ha Peti tényleg alkalmatlan egy olyan szintű kötődésre, amire én vágyom, az ki fog derülni azzal, hogy rendet teszek ezzel kapcsolatban magamban. Érezni fogom, ha a szükségleteim nincsenek kielégítve, csak hallgatnom kell az érzéseimre. Amíg én nem vagyok rendben magammal, mással sem leszek rendben. El sem hiszem, hogy már megint itt vagyok. Vagy még mindig.

Most voltam harmadszorra az új pszichológusomnál. Már amikor először szóba került is éreztem, hogy rá fog repülni a nyitott kapcsolatra, de remélem, hogy még várni fogunk ezzel. Nem szívesen beszéltem róla vele, mert úgy éreztem, már előre eldöntötte, hogy mit fog kihozni belőle. Nem volt jó érzés vele beszélni róla. Rendesen kiforgatott, és nem mondhatnám, hogy ne lett volna igaza egy-két dologban. Valóban nem mertem visszalépni, mert attól féltem, hogy elveszítem Petit. Valóban jó eszköz ez arra, hogy előre bebiztosítsam magam: nem baj, ha nem vagyok elég. De egyelőre nem ismeri a részleteket, nem ismeri a kapcsolatunk dinamikáját. Nem is beszéltünk róla. Most úgy érzem, pálcát tört fölöttem anélkül, hogy ismerte volna a valós motivációmat. Már az első kapcsolatomban is előjött a nyitott kapcsolat, közel egy évig csináltuk is. Nem volt feltétlen működőképes, nem voltam hozzá elég érett én sem, Árpád sem. A robotpilóta bekapcsolt és csináltunk egy csomó hülyeséget. De az érzéseimr...

Sokszor gondolok arra, hogy milyen jó lett volna Petit egy kicsit később megismerni. Randizgatni előtte pár sráccal, összejönni, szakítani, végigcsinálni az intenzív egyéni terápiát, és úgy beleállni ebbe az egészbe, hogy nem vagyok egy hot mess. Hogy stabil lábakon állok. Annyival könnyebb volt egyedül. Néha megijedek, hogy igazából nem is haladtam semmit a terápián eddig, pedig ez azért túlzás. Már annak a ténye, hogy belevágtam ebbe Petivel egy nagy előrelépés. Az is, hogy tovább dolgozom magamon. Nem katasztrofális a helyzet, mégis... Pont most, pont így találkozni a létbizonytalanság érzésével nagyon megsemmisítő érzés. Irónikus, nem? Mindent meg akarok adni, amit ember adhat azért, hogy szeressen. Mindent. Minden határomat lebontom, minden igényemet megtagadom, csak szeressen. Egészen addig a pontig, amíg jön valami, egy apró gondolatszikra, egy jel, amin ha elég ideig gondolkozom, akár még úgy is értelmezhetem, hogy hazudik. Hogy nem szeret. Megtehetné, elvégre azt csinál,...