Sokszor gondolok arra, hogy milyen jó lett volna Petit egy kicsit később megismerni. Randizgatni előtte pár sráccal, összejönni, szakítani, végigcsinálni az intenzív egyéni terápiát, és úgy beleállni ebbe az egészbe, hogy nem vagyok egy hot mess. Hogy stabil lábakon állok.
Annyival könnyebb volt egyedül.
Néha megijedek, hogy igazából nem is haladtam semmit a terápián eddig, pedig ez azért túlzás. Már annak a ténye, hogy belevágtam ebbe Petivel egy nagy előrelépés. Az is, hogy tovább dolgozom magamon. Nem katasztrofális a helyzet, mégis... Pont most, pont így találkozni a létbizonytalanság érzésével nagyon megsemmisítő érzés. Irónikus, nem?
Mindent meg akarok adni, amit ember adhat azért, hogy szeressen. Mindent. Minden határomat lebontom, minden igényemet megtagadom, csak szeressen. Egészen addig a pontig, amíg jön valami, egy apró gondolatszikra, egy jel, amin ha elég ideig gondolkozom, akár még úgy is értelmezhetem, hogy hazudik. Hogy nem szeret. Megtehetné, elvégre azt csinál, amit akar. Nem függ tőlem. Akkor miért ne gyalogolna rajtam keresztül?
Mondjuk, mert szeret...?
Haggyuk már.
Aztán elkezdek süllyedni a spirálban: hazudik, átver, megvezet, hülyére vesz, megcsal... Mintha ez lenne minden dolga. A hobbija. Mintha azért lenne velem, hogy átverhessen. Irracionális, az agyammal tudom, de nem érzem. Aztán elkezdek remegni, begörcsöl a hasam, megfájdul a fejem, elszédülök... Szabály szerint elönt a pánik. Menekülnék. Mérföldekre vagyok ilyenkor tőle, úgy érzem, mintha nem is ismerném. Hasítok. Eltávolítom, kitépem magamból, úgy csinálok, mintha másnapra már ki is törölhetném őt az életemből...
Ha lehet rossz is, ha csalódhatok is, akkor miért számítanék a jobbra?
Állandóan azon agyalok, hogy mi van, ha az sem elég, amit adok. Mi van, ha tovább kell mennem ahhoz, hogy elég legyek. Tesztelem, mi az, amit még fel tudnék adni magamból úgy, hogy még megfeleljek a saját kis checklist-emnek. Tesztelem magam, hogy meddig lennék képes elmenni úgy, hogy ne kelljen kudarcot vallanom. Mindentől és mindenkitől függetleníteni akarom magam. Érinthetetlen akarok lenni, közben mégis mindenkinek meg akarok felelni. Ha pedig elérek egy pontot, ami tudom, hogy nem fér bele, teljesen begörcsölök. Azon görcsölök, hogy vannak határaim. Amiatt vagyok kikészülve, hogy esetleg van, amit még én sem tudok lenyelni. Vagy ami még rosszabb: hogy hiába vannak határaim, úgyis át fogják őket lépni.
Sokat olvastam a felnőttkori kötődésről. Ahogy egyre jobban kikristályosodik terápián, hogy valószínűleg már nagyon pici baba koromtól kezdve nem kaptam meg azt, amire szükségem van, egyre inkább erősödnek ezek a zsigeri, gyomorból induló pánikrohamok. Anno, amikor kiderültek a dolgok Matyival kapcsoaltban ez már egyszer előkerült, de akkor még őt fejtegettem magam helyett. Akkor jöttem ár arra, hogy én valószínűleg a szorongó-aggodalmaskodó típus vagyok, ő pedig a bizalmatlan-elkerülő. Nem engedett közel, én meg folyamatosan aggodalmaskodtam, hogy mi lesz vele. Lehet, a mi dinamikánkban ez történt és csak tünetet váltottam, de most elbizonytalanodtam. Lehet magamat láttam benne.
Én vagyok a bizalmatlan-elkerülő.
"A gyermekként veszteséget vagy szexuális zaklatást átélők gyakran rendelkeznek ezzel a kötődési típussal és általában egyetértenek a következő kijelentésekkel: "Általában kényelmetlen számomra másokhoz közel kerülni. Szeretnék érzelmileg szoros kapcsolatokat, de nehezen tudok teljesen megbízni másokban vagy másokra támaszkodni. Néha aggódom, hogy megbántanak, ha túl közel engedek másokat." A bizalmatlan-elkerülő kötődési stílussal rendelkezők vegyes érzelmekkel viseltetnek a szoros kapcsolatok iránt. Egyrészről vágynak az érzelmileg szoros kapcsolatokra. Másrészről nehezen viselik az érzelmi közelséget. Ezek a vegyes érzelmek gyakran társulnak az önmagukról és partnerükről nem tudatosan kialakított negatív képpel. Gyakran látják magukat érdemtelennek partnerük válaszkészségére és bizalmatlanok partnerük szándékait illetően. Az elutasító-elkerülő kötődési stílushoz hasonlóan, a bizalmatlan-elkerülő kötődési stílussal rendelkezők kevesebb intimitást igényelnek partnerüktől és gyakran nyomják el és tagadják le érzéseiket. Ezzel szemben sokkal kevésbé képesek kifejezni érzéseiket." Wiki
Peti szinte minden barátnőjénél ezzel szembesült, szóval valószínűleg baromi jó indikátor ő is. Istenien tud triggerelni, de meg kell hagyni, hogy kurva ügyesen bele tud tenyerelni a szarba, amit rávetítesz. Plusz, hibázott ő is, olyanban, amiért az én világomban fejvesztés jár. Az erkölcsi létrán felette állok.
Fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége.
Annyival könnyebb volt egyedül.
Néha megijedek, hogy igazából nem is haladtam semmit a terápián eddig, pedig ez azért túlzás. Már annak a ténye, hogy belevágtam ebbe Petivel egy nagy előrelépés. Az is, hogy tovább dolgozom magamon. Nem katasztrofális a helyzet, mégis... Pont most, pont így találkozni a létbizonytalanság érzésével nagyon megsemmisítő érzés. Irónikus, nem?
Mindent meg akarok adni, amit ember adhat azért, hogy szeressen. Mindent. Minden határomat lebontom, minden igényemet megtagadom, csak szeressen. Egészen addig a pontig, amíg jön valami, egy apró gondolatszikra, egy jel, amin ha elég ideig gondolkozom, akár még úgy is értelmezhetem, hogy hazudik. Hogy nem szeret. Megtehetné, elvégre azt csinál, amit akar. Nem függ tőlem. Akkor miért ne gyalogolna rajtam keresztül?
Mondjuk, mert szeret...?
Haggyuk már.
Aztán elkezdek süllyedni a spirálban: hazudik, átver, megvezet, hülyére vesz, megcsal... Mintha ez lenne minden dolga. A hobbija. Mintha azért lenne velem, hogy átverhessen. Irracionális, az agyammal tudom, de nem érzem. Aztán elkezdek remegni, begörcsöl a hasam, megfájdul a fejem, elszédülök... Szabály szerint elönt a pánik. Menekülnék. Mérföldekre vagyok ilyenkor tőle, úgy érzem, mintha nem is ismerném. Hasítok. Eltávolítom, kitépem magamból, úgy csinálok, mintha másnapra már ki is törölhetném őt az életemből...
Ha lehet rossz is, ha csalódhatok is, akkor miért számítanék a jobbra?
Állandóan azon agyalok, hogy mi van, ha az sem elég, amit adok. Mi van, ha tovább kell mennem ahhoz, hogy elég legyek. Tesztelem, mi az, amit még fel tudnék adni magamból úgy, hogy még megfeleljek a saját kis checklist-emnek. Tesztelem magam, hogy meddig lennék képes elmenni úgy, hogy ne kelljen kudarcot vallanom. Mindentől és mindenkitől függetleníteni akarom magam. Érinthetetlen akarok lenni, közben mégis mindenkinek meg akarok felelni. Ha pedig elérek egy pontot, ami tudom, hogy nem fér bele, teljesen begörcsölök. Azon görcsölök, hogy vannak határaim. Amiatt vagyok kikészülve, hogy esetleg van, amit még én sem tudok lenyelni. Vagy ami még rosszabb: hogy hiába vannak határaim, úgyis át fogják őket lépni.
Sokat olvastam a felnőttkori kötődésről. Ahogy egyre jobban kikristályosodik terápián, hogy valószínűleg már nagyon pici baba koromtól kezdve nem kaptam meg azt, amire szükségem van, egyre inkább erősödnek ezek a zsigeri, gyomorból induló pánikrohamok. Anno, amikor kiderültek a dolgok Matyival kapcsoaltban ez már egyszer előkerült, de akkor még őt fejtegettem magam helyett. Akkor jöttem ár arra, hogy én valószínűleg a szorongó-aggodalmaskodó típus vagyok, ő pedig a bizalmatlan-elkerülő. Nem engedett közel, én meg folyamatosan aggodalmaskodtam, hogy mi lesz vele. Lehet, a mi dinamikánkban ez történt és csak tünetet váltottam, de most elbizonytalanodtam. Lehet magamat láttam benne.
Én vagyok a bizalmatlan-elkerülő.
"A gyermekként veszteséget vagy szexuális zaklatást átélők gyakran rendelkeznek ezzel a kötődési típussal és általában egyetértenek a következő kijelentésekkel: "Általában kényelmetlen számomra másokhoz közel kerülni. Szeretnék érzelmileg szoros kapcsolatokat, de nehezen tudok teljesen megbízni másokban vagy másokra támaszkodni. Néha aggódom, hogy megbántanak, ha túl közel engedek másokat." A bizalmatlan-elkerülő kötődési stílussal rendelkezők vegyes érzelmekkel viseltetnek a szoros kapcsolatok iránt. Egyrészről vágynak az érzelmileg szoros kapcsolatokra. Másrészről nehezen viselik az érzelmi közelséget. Ezek a vegyes érzelmek gyakran társulnak az önmagukról és partnerükről nem tudatosan kialakított negatív képpel. Gyakran látják magukat érdemtelennek partnerük válaszkészségére és bizalmatlanok partnerük szándékait illetően. Az elutasító-elkerülő kötődési stílushoz hasonlóan, a bizalmatlan-elkerülő kötődési stílussal rendelkezők kevesebb intimitást igényelnek partnerüktől és gyakran nyomják el és tagadják le érzéseiket. Ezzel szemben sokkal kevésbé képesek kifejezni érzéseiket." Wiki
Peti szinte minden barátnőjénél ezzel szembesült, szóval valószínűleg baromi jó indikátor ő is. Istenien tud triggerelni, de meg kell hagyni, hogy kurva ügyesen bele tud tenyerelni a szarba, amit rávetítesz. Plusz, hibázott ő is, olyanban, amiért az én világomban fejvesztés jár. Az erkölcsi létrán felette állok.
Fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése