Mondd ki, hogy engem hibáztatsz. Ugyanúgy, ahogy az összes előző barátnődet, engem hibáztatsz a saját hibáidért. Mondd ki, hogy szerinted miattam csináltad. Hogy ha én nem hibázok, akkor te se hibáztál volna. Ha én nem baszom el, te se basztad volna el.
Na ki az önsorsrontó?
Hergeled a lányokat azzal, hogy te bármit megtehetsz. Azt mondod már mindenen túl vagy, tudod mit akarsz, de az első adandó alkalommal beteljesíted a legrosszabb képzetüket. Mintha ők akarták volna. Mintha az ő hibájuk lett volna, hogy sérülékennyé váltak. Pedig egy kapcsolat ilyen haver, kiszolgáltatott leszel a másiknak, akár akarod, akár nem. Te pedig ezzel visszaélsz. Megtanítod nekik, hogy ne legyenek sérülékenyek. Szép kis lecke.
Én nem akartam sérülékennyé válni, én nem akartam ebbe belerohanni. De addig jöttél, addig győzködtél, hogy beadtam a derekam. Jó lesz, most már minden jó lesz, nem csúszol vissza ugyanoda... Persze. Aztán annyit hallgattam, hogy a volt barátnőid mennyire elbaszták, annyit néztem, ahogy körbeugráltatod magad, annyiszor éreztem, hogy nem akarsz megfelelni senkinek, hogy nem akarsz határokat... Megint itt vagyok. Beleőrültem valaki eszetlen ámokfutásába. Úgy érzem magam, mint Matyi után. Én hülye elhittem. Elhittem, hogy ebből valami jó is lehet.
Azt mondtad, bízhatok benned. Hogy mondjam el, mit szeretnék. De ha azt mondod valakinek, aki kezd megszeretni, hogy neked a minden sem elég, félni fognak behúzni a kéziféket. Ha szeretsz valakit, félsz, hogy elveszíted, akkor is, ha van önbizalmad. De te csak tologattad tovább a határokat. Meg akartad mutatni, hogy nem vagyok olyan erős, mint hiszem. Meg akartál törni.
Aztán sikerült. Sikerült, és most neked van rossz érzésed, mert megint ugyanoda jutottál. Bebizonyítottad, hogy megbízhatatlan vagy, de ez az én hibám, mert számítottam rá.
Most kellett volna megmutatni hogy de, ez tényleg csak egy hiba volt, és igazából megbízhatok benned. Most kellett volna felnőttként viselkedned, azt mondani, hogy igen, elbasztam, tényleg van hiba bennem is. Hogy ez tényleg csak rajtad múlt. Amiért nekem kellett, én vállaltam a felelősséget, a maradékért neked kell. Ehelyett úgy állítod be, hogy te legalább őszinte voltál.
Én is az voltam. Mondtam, hogy sok, kértem, hogy ne ennyit. Befeszültem, mint az állat. Új szabályokat hoztam, mert úgy éreztem, nem veszed figyelembe a határaimat. De nem fogadtad el. Nem fogadtad el és csak nyüstöltél, hogy miért. Be akartad bizonyítani, hogy nincs önbizalmam. El akartál bizonytalanítani, hogy te lehett a domináns, te lehess az erősebb.
Megkönnyebbültem, amikor úgy gondoltam, most beszéltünk utoljára. Amióta megint írogatsz, minden csak rosszabb. Hagyjuk ezt. Az nem szünet, hogy élsz, mint hal a vízben, de azért nekem írod le, milyen a napod. Nem érdekel. Téged sem érdekel az enyém. Téged csak az érdekel, hogy ne akarjak mást. Nem kellek eléggé. Ilyen áron nem. Szóval már te sem kellesz. És jó ez így.
Na ki az önsorsrontó?
Hergeled a lányokat azzal, hogy te bármit megtehetsz. Azt mondod már mindenen túl vagy, tudod mit akarsz, de az első adandó alkalommal beteljesíted a legrosszabb képzetüket. Mintha ők akarták volna. Mintha az ő hibájuk lett volna, hogy sérülékennyé váltak. Pedig egy kapcsolat ilyen haver, kiszolgáltatott leszel a másiknak, akár akarod, akár nem. Te pedig ezzel visszaélsz. Megtanítod nekik, hogy ne legyenek sérülékenyek. Szép kis lecke.
Én nem akartam sérülékennyé válni, én nem akartam ebbe belerohanni. De addig jöttél, addig győzködtél, hogy beadtam a derekam. Jó lesz, most már minden jó lesz, nem csúszol vissza ugyanoda... Persze. Aztán annyit hallgattam, hogy a volt barátnőid mennyire elbaszták, annyit néztem, ahogy körbeugráltatod magad, annyiszor éreztem, hogy nem akarsz megfelelni senkinek, hogy nem akarsz határokat... Megint itt vagyok. Beleőrültem valaki eszetlen ámokfutásába. Úgy érzem magam, mint Matyi után. Én hülye elhittem. Elhittem, hogy ebből valami jó is lehet.
Azt mondtad, bízhatok benned. Hogy mondjam el, mit szeretnék. De ha azt mondod valakinek, aki kezd megszeretni, hogy neked a minden sem elég, félni fognak behúzni a kéziféket. Ha szeretsz valakit, félsz, hogy elveszíted, akkor is, ha van önbizalmad. De te csak tologattad tovább a határokat. Meg akartad mutatni, hogy nem vagyok olyan erős, mint hiszem. Meg akartál törni.
Aztán sikerült. Sikerült, és most neked van rossz érzésed, mert megint ugyanoda jutottál. Bebizonyítottad, hogy megbízhatatlan vagy, de ez az én hibám, mert számítottam rá.
Most kellett volna megmutatni hogy de, ez tényleg csak egy hiba volt, és igazából megbízhatok benned. Most kellett volna felnőttként viselkedned, azt mondani, hogy igen, elbasztam, tényleg van hiba bennem is. Hogy ez tényleg csak rajtad múlt. Amiért nekem kellett, én vállaltam a felelősséget, a maradékért neked kell. Ehelyett úgy állítod be, hogy te legalább őszinte voltál.
Én is az voltam. Mondtam, hogy sok, kértem, hogy ne ennyit. Befeszültem, mint az állat. Új szabályokat hoztam, mert úgy éreztem, nem veszed figyelembe a határaimat. De nem fogadtad el. Nem fogadtad el és csak nyüstöltél, hogy miért. Be akartad bizonyítani, hogy nincs önbizalmam. El akartál bizonytalanítani, hogy te lehett a domináns, te lehess az erősebb.
Megkönnyebbültem, amikor úgy gondoltam, most beszéltünk utoljára. Amióta megint írogatsz, minden csak rosszabb. Hagyjuk ezt. Az nem szünet, hogy élsz, mint hal a vízben, de azért nekem írod le, milyen a napod. Nem érdekel. Téged sem érdekel az enyém. Téged csak az érdekel, hogy ne akarjak mást. Nem kellek eléggé. Ilyen áron nem. Szóval már te sem kellesz. És jó ez így.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése