...olyan gyorsan távozott.
Bennem meg ezernyi gondolat kavarog.
Amióta megkaptam a másik lánytól a screenshotokat, eltörött bennem valami. Addig is húzós volt, nehéz olyan ember mellett, akinek nagyobb az egója mint a Mars, de ami addig történt, talán még helyrehozható lett volna. Aztán megláttam a valódi arcát, az önző, manipulatív énjét, aki úgy játszik mások érzéseivel, mintha nem lenne holnap. Egy percig sem kételkedik magában, hisz ő mindent tökéletesen csinál. Nem azt bánta, amit tett, hanem azt, hogy kiderült. Pontosan tudta, hogy átlépett egy határt, de egyszerűbb volt engem és az önbizalomhiányomat okolni, mint szembenézni a valósággal.
Ha bizalom nincs, az baj. Itt vagyok én, aki amúgy is nehezen bízik, és itt van ő, aki azt várja, hogy a bizalom magától kiépüljön. Mert ő akkora egy főnyeremény, a kisujját sem kell mozdítania egy nőért sem, hát akkor miért melózna ezen...
Már cinikus vagyok.
Nehéz szavakba önteni, valójában milyen volt a dinamikánk. Valójában miért nem tudtam megbízni benne. Megbeszéltük, átbeszéltük, belátta, hogy hülyeséget csinált. Hogy nem kellett volna hazudnia a csajnak, nem kellett volna magába bolondítania, hogy nem kellett volna nekem sem hazudnia arról, mi történt. Ő mondta, hogy legyünk most csak ketten, találjam ki, mit szeretnék, és akkor megyünk ezzel tovább, ha kész vagyok rá. Minden ígéretet megkaptam. De valahogy mégsem tudtam elhinni, hogy megértette, mivel volt a gond.
Azt mondta, nem vette komolyan, amit kértem. Azt mondta, azért hoztam a szabályokat utólag, mert korlátozni akartam ahelyett, hogy behúztam volna a kéziféket. Azt mondta, azért csinálta, mert el akarta érni, hogy végre észrevegyem magam. Mert előadtam az überlazát, közben mégis szorongtam. Ez részben igaz. De ha látta, akkor miért játszotta mégis el a bizalmamat?
Akárhányszor végigfuttatom, mivel volt a gondom, sosem a szexre lyukadok ki. Megdugta, jó volt, mindenki boldog, ennyi. A körítéssel van a gondom. Az etetéssel. Folyton ekézi azokat a lányokat, akik kiteszik a csöcsüket, mert azt azok csinálják, akik figyelemre vágynak. De ha nem estem hanyatt a zongoratudásától, ha nem magasztaltam az egekig a teljesítményét, a főztjét, az eszét, passzív lett. Azt mondta, úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok, közben mégis úgy éreztem, valaminek meg kell felelnem. Rajonganom kellett érte, hogy szeressen.
Nyomasztott. Passzív-agresszíven. Azt mondta, félt, azt mondta, nem akarja, hogy neki kevesebb jusson belőlem. Azt mondta, neki megalázó, ha más úgy bánik velem, ahogy ő. Azt mondta, nem akar tudni semmiről, mert csak kombinálna. A nyitott kapcsolat számára gyakorlatilag egymás legális megcsalását jelentette: titokban, hazudva, észrevétlenül, szavak nélkül. Mondta, hogy ha akarok, dugjak mással nyugodtan, közben majd' megdöglött a gondolattól, hogy esetleg valakinek jobb lesz a fasza, mint az övé. Azt mondta, azért félt, mert nincs önbizalmam, az ilyet pedig egyszerű kihasználni.
Magáról beszélt.
Provokált. Játszott velem. Átlépte a határaimat, hogy tanuljak belőle. Büntetett azért, mert sérülékennyé váltam.
Azt hiszi, olyat akar maga mellé, mint amilyen ő: magabiztos, határozott, érinthetetlen. De here is a thing, ha tényleg olyat akarna, akkor olyannal jönne össze. Kizárólag a komfortzónájában hajlandó mozogni, ahol nincs vesztenivalója. Olyan munkahelye van, ahol bármit megtehet, semmit sem kérnek rajta számon. Olyan álmai, céljai vannak, amelyeket 10 évesek dédelgetnek. Olyan lányokkal jár, akik nem értékelik önmagukat eléggé, hogy aztán az ő egóját etessék. Addig működik neki egy kapcsolat, amíg minden figyelmet megkap, de amikor már teljesíteni kelle, vagy kompromisszumot kellene kötni, vagy elkezd szűk lenni a nadrág, frusztrált lesz. Hozza a régi mintát: féltékenységi rohamok, megcsalás, gyűlölet, tilt, töröl.
Addig szeret, amíg kényelmes. Azt hiszi, vele csak nyerni lehet.
Oh boy.
Ha kivesszük a faszát a képletből, csak a zongora meg az okoskodás marad. A saját magáról kialakított kép szerint gondoskodó, féltő, támogató; meg is tesz mindent azért, hogy hű maradjon ehhel a képhez. Bókol, puncsol, úgy kefél, mint egy vadállat, nőt csinál belőled, függővé tesz, hogy aztán azt csinálhasson, amit akar. Elhiteti veled, hogy te vagy a világ közepe, aztán szépen megvonja a figyelmet. Utána meg megy a csodálkozás, hogy mindenkiből egy neurotikus, őrülten féltékeny feleséget csinál. Eláraszt, hogy aztán megvonhassa a figyelmet. Az elkerülő kötődési stílus tipikusan szorongót választ maga mellé. Jól kiegészítik egymást a játszmák. Nálunk legalábbis bevált.
Három hete még én voltam a lelkitársa, csak engem akart. Két hete már valami megváltozott. Egy hete kifejezetten szomorú és frusztrált. Éreztem a kérdésein, a reakcióin, hogy valami baja van velem. Próbált úgy csinálni, mintha nem lenne semmi, de olyan, mint egy nyitott könyv. Még hogy jól hazudik, haggyuk már... Tudtam, hogy elbizonytalanodott bennünk.
Leültünk. Már muszáj volt. Nem kertelt, elmondta, hogy a másfél hónappal ezelőtti cirkusz óta máshogy néz rám. Az elején olyan jó volt, de aztá minden megváltozott. Úgy érzi, kezdek olyan lenni, mint az előző barátnői. Az irracionális agymanéseim, a sok szorongásom kikészítette őt is. Elkezdtem idegesíteni, hirtelen már az is baj volt, hogy alváshoz kikapcsoltam a hangszórót, mert zavart a fénye. Aludni sem tudott mellettem. Hiába mondta, hogy miénk a világ összes ideje, mégsem akar várni. Nagyon sírt. Azt mondta, attól fél, visszaesik megint, hogy elkezd utálni, aztán megcsal, hogy tudjon szakítani.
"Azt nem akarom. Veled nem."
Ezért végtelenül hálás vagyok. Ha valóban megcsalt volna, azzal olyan mértékű kárt okozott volna, amit elképzelni sem tudok.
Jól kijövünk, jó együtt, de nem jó így. Nem tudja, mit érez, nem érti ő sem, nem tudja, mit csináljon. Bezzeg az elején... Most meg sok lett minden, a meló, a pszichológus, és még én is...
Nincs jól. Ilyen ez a terápia. Szembesít dolgokkal amiket aztán nehéz megemészteni. Gondoltam is rá, amikor elment először Gyuszihoz, hogy az, hogy elkezd dolgozni magán, lehet azt is jelenti, hogy kettőnknek vége lesz. Úgy néz ki, bevált. Szerintem a terapeuta belenyúlt valamibe. Valamiből kiforgatta, amivel nem akar szembenézni. Talán rájött, hogy csak azt akarta, hogy ez működjön, de igazából nem tudott elköteleződni és nem látta a valóságot. Hogy az, hogy minden barátnője megbízhatatlannak gondolja, nem megalapozatlan. Hogy a nőket arra használja, hogy etessék a giganagy egóját, és amikor már nem elég az étel, keres újat. Hogy igazából nem is akkora főnyeremény, és ezt elkezdtem látni én is.
Hirtelen lett volna szakítani, ezért inkább szünetet tartunk. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is bízna ebben, ilyen rövid idő alatt eljutni a közös lakásnézegetéstől az irritációig elég beszédes. Gondolom most jön a drog, a buli, vetésforgóban mennek majd a lányok a lakásán, aztán majd pár hét múlva kimondjuk, hogy igazából nem is hiányzunk egymásnak....
Azt nem hiszem, hogy ne szeretett volna. Azt is elhiszem neki, hogy tényleg őszinte kapcsolatot szeretne. Megértem azt is, hogy haragszik rám, amiért így megcsúsztam a kapcsolatunk elején, megértem, hogy csalódott, amiért nem azt kapta, amit várt. De minden szarját nem varrhatja az én nyakamba. Persze hibáztatom magam. Butaság volt nem belátni, hogy fájdalmat okoz. Nem kellett volna ennyire rágörcsölnöm erre az egészre. Be kellett volna látnom, hogy nem tartok még ott, ahol szeretnék - sem önismeretben, sem a traumáim feldolgozásában. De beláttam, nagyon szerettem volna jobban lenni, és én megpróbáltam. Akartam, hogy működjön, és tudtam, hogy ehhez próbálkozni kell. És én megpróbáltam.
Aztán most itt ülök, és olyan, mintha egy tonnányi súlyt vettek volna le a vállamról. Kerek 24 óra alatt eljutottam a dühöngéstől a zokogásig, ami után aztán nem maradt szinte semmi. Kerestem egy képet a telefonomon és szembejött pár kép róla. Azt vártam, hogy ez majd nagyon rossz érzés lesz, de aztán...mégsem. Ő ennyi. Ennyit tud. Egy óriási egó a komfortzónájában, aki nem akar szembenézni a valósággal. Nagyon el akarta hitetni velem, hogy óriásit veszítek, ha mi szétmegyünk, de ez fordítva történt.
Mindig mondják, hogy madarat tolláról. Ez szerintem igaz. Nem mondom, hogy balfaszok a barátai, de igazából de, balfasz az összes. Full robotpilótában, nulla önismerettel demagóg faszságokat hajtogatnak. Nem értettem, hogy egy ilyen okos gyereknek miért ilyen jelentéktelenek a barátai. Nem értettem, mi bennük a szórakoztató. De már látom a motorját. Férfiatlan férfiak és buta nők. Köztük egyszerű tökéletesnek érezni magad.
Nem tudom tényleg, mit fog mondani, amikor legközelebb beszélünk. Vagy milyen érzés lesz. Vagy egyáltalán mikor lesz. De jelen pillanatban semmi sem hiányzik belőle. Örülök, hogy végre szusszanhatok egyet. Úgy érzem, a kapcsolatunk róla szólt, az ő királyságáról, és nem rólunk. És most jó egy kicsit csak magamra koncentrálni. Ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, ennek már vége van. A bennem élő romantikus fejében persze megfordult, hogy ha folytatja a terápiát, akár még valami jó is kisülhet belőle, talán akkor majd egymásra találunk, de a valóságban én már ezen is túl vagyok.
Legalább nem ment most rá két és fél évem, lezavartam fél év alatt. Lényegesen kevesebb fájdalommal és kétségbeeséssel, ráadásul egy csomó mindent megtanultam magamról. Ez eredmény. Igazából büszke vagyok magamra. És csak ez számít.
Bennem meg ezernyi gondolat kavarog.
Amióta megkaptam a másik lánytól a screenshotokat, eltörött bennem valami. Addig is húzós volt, nehéz olyan ember mellett, akinek nagyobb az egója mint a Mars, de ami addig történt, talán még helyrehozható lett volna. Aztán megláttam a valódi arcát, az önző, manipulatív énjét, aki úgy játszik mások érzéseivel, mintha nem lenne holnap. Egy percig sem kételkedik magában, hisz ő mindent tökéletesen csinál. Nem azt bánta, amit tett, hanem azt, hogy kiderült. Pontosan tudta, hogy átlépett egy határt, de egyszerűbb volt engem és az önbizalomhiányomat okolni, mint szembenézni a valósággal.
Ha bizalom nincs, az baj. Itt vagyok én, aki amúgy is nehezen bízik, és itt van ő, aki azt várja, hogy a bizalom magától kiépüljön. Mert ő akkora egy főnyeremény, a kisujját sem kell mozdítania egy nőért sem, hát akkor miért melózna ezen...
Már cinikus vagyok.
Nehéz szavakba önteni, valójában milyen volt a dinamikánk. Valójában miért nem tudtam megbízni benne. Megbeszéltük, átbeszéltük, belátta, hogy hülyeséget csinált. Hogy nem kellett volna hazudnia a csajnak, nem kellett volna magába bolondítania, hogy nem kellett volna nekem sem hazudnia arról, mi történt. Ő mondta, hogy legyünk most csak ketten, találjam ki, mit szeretnék, és akkor megyünk ezzel tovább, ha kész vagyok rá. Minden ígéretet megkaptam. De valahogy mégsem tudtam elhinni, hogy megértette, mivel volt a gond.
Azt mondta, nem vette komolyan, amit kértem. Azt mondta, azért hoztam a szabályokat utólag, mert korlátozni akartam ahelyett, hogy behúztam volna a kéziféket. Azt mondta, azért csinálta, mert el akarta érni, hogy végre észrevegyem magam. Mert előadtam az überlazát, közben mégis szorongtam. Ez részben igaz. De ha látta, akkor miért játszotta mégis el a bizalmamat?
Akárhányszor végigfuttatom, mivel volt a gondom, sosem a szexre lyukadok ki. Megdugta, jó volt, mindenki boldog, ennyi. A körítéssel van a gondom. Az etetéssel. Folyton ekézi azokat a lányokat, akik kiteszik a csöcsüket, mert azt azok csinálják, akik figyelemre vágynak. De ha nem estem hanyatt a zongoratudásától, ha nem magasztaltam az egekig a teljesítményét, a főztjét, az eszét, passzív lett. Azt mondta, úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok, közben mégis úgy éreztem, valaminek meg kell felelnem. Rajonganom kellett érte, hogy szeressen.
Nyomasztott. Passzív-agresszíven. Azt mondta, félt, azt mondta, nem akarja, hogy neki kevesebb jusson belőlem. Azt mondta, neki megalázó, ha más úgy bánik velem, ahogy ő. Azt mondta, nem akar tudni semmiről, mert csak kombinálna. A nyitott kapcsolat számára gyakorlatilag egymás legális megcsalását jelentette: titokban, hazudva, észrevétlenül, szavak nélkül. Mondta, hogy ha akarok, dugjak mással nyugodtan, közben majd' megdöglött a gondolattól, hogy esetleg valakinek jobb lesz a fasza, mint az övé. Azt mondta, azért félt, mert nincs önbizalmam, az ilyet pedig egyszerű kihasználni.
Magáról beszélt.
Provokált. Játszott velem. Átlépte a határaimat, hogy tanuljak belőle. Büntetett azért, mert sérülékennyé váltam.
Azt hiszi, olyat akar maga mellé, mint amilyen ő: magabiztos, határozott, érinthetetlen. De here is a thing, ha tényleg olyat akarna, akkor olyannal jönne össze. Kizárólag a komfortzónájában hajlandó mozogni, ahol nincs vesztenivalója. Olyan munkahelye van, ahol bármit megtehet, semmit sem kérnek rajta számon. Olyan álmai, céljai vannak, amelyeket 10 évesek dédelgetnek. Olyan lányokkal jár, akik nem értékelik önmagukat eléggé, hogy aztán az ő egóját etessék. Addig működik neki egy kapcsolat, amíg minden figyelmet megkap, de amikor már teljesíteni kelle, vagy kompromisszumot kellene kötni, vagy elkezd szűk lenni a nadrág, frusztrált lesz. Hozza a régi mintát: féltékenységi rohamok, megcsalás, gyűlölet, tilt, töröl.
Addig szeret, amíg kényelmes. Azt hiszi, vele csak nyerni lehet.
Oh boy.
Ha kivesszük a faszát a képletből, csak a zongora meg az okoskodás marad. A saját magáról kialakított kép szerint gondoskodó, féltő, támogató; meg is tesz mindent azért, hogy hű maradjon ehhel a képhez. Bókol, puncsol, úgy kefél, mint egy vadállat, nőt csinál belőled, függővé tesz, hogy aztán azt csinálhasson, amit akar. Elhiteti veled, hogy te vagy a világ közepe, aztán szépen megvonja a figyelmet. Utána meg megy a csodálkozás, hogy mindenkiből egy neurotikus, őrülten féltékeny feleséget csinál. Eláraszt, hogy aztán megvonhassa a figyelmet. Az elkerülő kötődési stílus tipikusan szorongót választ maga mellé. Jól kiegészítik egymást a játszmák. Nálunk legalábbis bevált.
Három hete még én voltam a lelkitársa, csak engem akart. Két hete már valami megváltozott. Egy hete kifejezetten szomorú és frusztrált. Éreztem a kérdésein, a reakcióin, hogy valami baja van velem. Próbált úgy csinálni, mintha nem lenne semmi, de olyan, mint egy nyitott könyv. Még hogy jól hazudik, haggyuk már... Tudtam, hogy elbizonytalanodott bennünk.
Leültünk. Már muszáj volt. Nem kertelt, elmondta, hogy a másfél hónappal ezelőtti cirkusz óta máshogy néz rám. Az elején olyan jó volt, de aztá minden megváltozott. Úgy érzi, kezdek olyan lenni, mint az előző barátnői. Az irracionális agymanéseim, a sok szorongásom kikészítette őt is. Elkezdtem idegesíteni, hirtelen már az is baj volt, hogy alváshoz kikapcsoltam a hangszórót, mert zavart a fénye. Aludni sem tudott mellettem. Hiába mondta, hogy miénk a világ összes ideje, mégsem akar várni. Nagyon sírt. Azt mondta, attól fél, visszaesik megint, hogy elkezd utálni, aztán megcsal, hogy tudjon szakítani.
"Azt nem akarom. Veled nem."
Ezért végtelenül hálás vagyok. Ha valóban megcsalt volna, azzal olyan mértékű kárt okozott volna, amit elképzelni sem tudok.
Jól kijövünk, jó együtt, de nem jó így. Nem tudja, mit érez, nem érti ő sem, nem tudja, mit csináljon. Bezzeg az elején... Most meg sok lett minden, a meló, a pszichológus, és még én is...
Nincs jól. Ilyen ez a terápia. Szembesít dolgokkal amiket aztán nehéz megemészteni. Gondoltam is rá, amikor elment először Gyuszihoz, hogy az, hogy elkezd dolgozni magán, lehet azt is jelenti, hogy kettőnknek vége lesz. Úgy néz ki, bevált. Szerintem a terapeuta belenyúlt valamibe. Valamiből kiforgatta, amivel nem akar szembenézni. Talán rájött, hogy csak azt akarta, hogy ez működjön, de igazából nem tudott elköteleződni és nem látta a valóságot. Hogy az, hogy minden barátnője megbízhatatlannak gondolja, nem megalapozatlan. Hogy a nőket arra használja, hogy etessék a giganagy egóját, és amikor már nem elég az étel, keres újat. Hogy igazából nem is akkora főnyeremény, és ezt elkezdtem látni én is.
Hirtelen lett volna szakítani, ezért inkább szünetet tartunk. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is bízna ebben, ilyen rövid idő alatt eljutni a közös lakásnézegetéstől az irritációig elég beszédes. Gondolom most jön a drog, a buli, vetésforgóban mennek majd a lányok a lakásán, aztán majd pár hét múlva kimondjuk, hogy igazából nem is hiányzunk egymásnak....
Azt nem hiszem, hogy ne szeretett volna. Azt is elhiszem neki, hogy tényleg őszinte kapcsolatot szeretne. Megértem azt is, hogy haragszik rám, amiért így megcsúsztam a kapcsolatunk elején, megértem, hogy csalódott, amiért nem azt kapta, amit várt. De minden szarját nem varrhatja az én nyakamba. Persze hibáztatom magam. Butaság volt nem belátni, hogy fájdalmat okoz. Nem kellett volna ennyire rágörcsölnöm erre az egészre. Be kellett volna látnom, hogy nem tartok még ott, ahol szeretnék - sem önismeretben, sem a traumáim feldolgozásában. De beláttam, nagyon szerettem volna jobban lenni, és én megpróbáltam. Akartam, hogy működjön, és tudtam, hogy ehhez próbálkozni kell. És én megpróbáltam.
Aztán most itt ülök, és olyan, mintha egy tonnányi súlyt vettek volna le a vállamról. Kerek 24 óra alatt eljutottam a dühöngéstől a zokogásig, ami után aztán nem maradt szinte semmi. Kerestem egy képet a telefonomon és szembejött pár kép róla. Azt vártam, hogy ez majd nagyon rossz érzés lesz, de aztán...mégsem. Ő ennyi. Ennyit tud. Egy óriási egó a komfortzónájában, aki nem akar szembenézni a valósággal. Nagyon el akarta hitetni velem, hogy óriásit veszítek, ha mi szétmegyünk, de ez fordítva történt.
Mindig mondják, hogy madarat tolláról. Ez szerintem igaz. Nem mondom, hogy balfaszok a barátai, de igazából de, balfasz az összes. Full robotpilótában, nulla önismerettel demagóg faszságokat hajtogatnak. Nem értettem, hogy egy ilyen okos gyereknek miért ilyen jelentéktelenek a barátai. Nem értettem, mi bennük a szórakoztató. De már látom a motorját. Férfiatlan férfiak és buta nők. Köztük egyszerű tökéletesnek érezni magad.
Nem tudom tényleg, mit fog mondani, amikor legközelebb beszélünk. Vagy milyen érzés lesz. Vagy egyáltalán mikor lesz. De jelen pillanatban semmi sem hiányzik belőle. Örülök, hogy végre szusszanhatok egyet. Úgy érzem, a kapcsolatunk róla szólt, az ő királyságáról, és nem rólunk. És most jó egy kicsit csak magamra koncentrálni. Ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, ennek már vége van. A bennem élő romantikus fejében persze megfordult, hogy ha folytatja a terápiát, akár még valami jó is kisülhet belőle, talán akkor majd egymásra találunk, de a valóságban én már ezen is túl vagyok.
Legalább nem ment most rá két és fél évem, lezavartam fél év alatt. Lényegesen kevesebb fájdalommal és kétségbeeséssel, ráadásul egy csomó mindent megtanultam magamról. Ez eredmény. Igazából büszke vagyok magamra. És csak ez számít.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése