Szörnyen hiányzom, mi? Hah.
Össze vagyunk zavarodva mint a szar. Én sem tudom, mit akarok, tényleg. Fura, hogy nyugodt vagyok annak a gondolatától, hogy nem lesz több, de amúgy meg nem zárkózom el azelől sem, hogy esetleg folytassuk.
Kurva sokat gondolkozom azon, amiket Peti mondott utoljára, főleg az önbizalmamról meg a görcseimről. Fura, hogy másfél évvel az után, hogy szakítottunk Matyival, megint mindenki azt próbálja kitalálni, hogy mit akar -, azzal a kivétellel, hogy most oké vagyok mindkét kimenettel. Valószínűleg tényleg nagyon sok van abban, hogy kurvára túlagyalok és túlanalizálok mindent, és ezzel másokat is kikészítek. Egyszerűen kinyírom a bulit. Meg akarom jósolni a jövőt, hogy felkészülhessek mindenre, pedig a világ tényleg nem így működik. Aztán láss csodát, történt egy kis élet, elbasztam pár dolgot, és nem történt semmi katasztrófa. Féltem kiállni magamért, féltem a sarkamra állni, toltam anya nem-tudsz-eléggé-szeretni játszmáját, meg akartam felelni a magamról kialakított, tökéletes, terápia-utáni képnek, ami rohadtul nem sikerült. És mi történt? Semmi. Sőt, még csak nem is az, hogy semmi, hanem tanultam magamról egy csomó mindent.
Megtapasztaltam, hogy azzal, hogy megpróbálom kiszámolni, mikor mit fogok érezni, semmire sem megyek. Azt is megtapasztaltam, hogy bármennyire is próbálom kitalálni, mit gondol a másik, vagy hogy mit fog csinálni, hogy fog érezni, meddig fog maradni, nem fogom tudni sohasem a választ. Azzal sem vagyok beljebb, ha megkeresem mások gyengepontjait és hibáit és elkezdek azon aggódni, hogy mi lesz, ha velem is elkövetik ugyanazokat a rossz dolgokat. Ezzel csak előidézem, nem elkerülöm a rosszat. Nem tehetek mást, mint bízok abban, hogy valóban megpróbálják meghozni a megfelelő döntést. És ha hibáznak, akkor hibáznak. Az nem azt jelenti, hogy én vagyok rossz, mert nem tudtam előre. Vagy hogy én nem vagyok elég ahhoz, hogy meghozzák a megfelelő döntést. Hibáztak, mert emberek. Ha végzetes a hiba, akkor meg úgyis jobb külön. Ha nem az, akkor meg idővel kiderül, hogy megéri-e tovább próbálkozni.
Szeretem Petit, nem tudom azt mondani, hogy nem, és igazából nem is akarom. Egy egoista pöcs ezernyi kompenzációval, de hát most mit csináljak. Én se vagyok sokkal jobb. Próbálkozik, kis lépésekben, de fejlődik, aztán meglátjuk, mire lesz elég. Azzal, hogy nyomasztom magam a "megfelelő döntéssel" és próbálom kitalálni, hogy ő lesz-e életem párja vagy sem csak pont az ellenkezőjét érem el. Nincsenek jelek, red flagek, ugye megmondtamok, csak érzések. Az érzés pedig - több hónapnyi borús jóslat és spekuláció után - az, hogy szeretem. Ami egyébként sokat nem oszt, nem szoroz, mert az semmire sem elég. De ez ellen már nem tudok küzdeni.
Most látom igazán, hogy milyen irtózatos nyomást gyakoroltam magamra és ezzel rá is, a kapcsolatunkra is. Akkor is átmentem hozzá, ha nem volt kedvem, írkáltam neki, pedig nem is akartam, elhanyagoltam magam, hogy megfeleljek neki, pedig semmi szüksége nem volt rá. Meg nekem sem. Fele ennyi galiba nem lett volna, ha inkább élem tovább a saját életem úgy, ahogy szeretném, és nem próbálom kitalálni minden egyes nyomorult gondolatát, hogy meg tudjak felelni nekik.
Elfáradtam. Nagyon. Háboroghatnék, hogy faszért szüneteltetünk itt bármit is, döntsük már el, mi legyen, de igazából nagyon jól esik egy kis friss levegő. Annyira belemásztunk egymás arcába, életébe, annyira erőltettük ezt az egészet. Főleg én... Észre sem vettem, mennyire nincs szükségem rá ahhoz, hogy jól legyek. Hogy milyen jó csakúgy a pillanatnak élni, akár a mellkasán fekszem, akár a saját ágyamban. Mindkettő ugyanolyan jó.
Beszélgetünk. Néha komolyan, néha csak csit-cset, és ennyi most bőven elég belőle. Nem fogom vissza magam, ő sem, csak egyszerűen megosztjuk a másikkal, amit épp gondolunk, és ennél nem kell most több. Gondolkoztam, hogy megírom neki, hogy majd csak akkor jópofizzon, ha kitalálta mi a fenét akar, de igazából én sem tudom, mit akarok, szóval kár ezt siettetni. Egyszerűen jó most így. Már minden egyes történést, mondatot, szót kielemeztem, minden szcenáriót végigjátszottam, minden szempontot megvizsgáltam, és nem lettem okosabb. Lesz ami lesz, én már nem félek semmitől.
Össze vagyunk zavarodva mint a szar. Én sem tudom, mit akarok, tényleg. Fura, hogy nyugodt vagyok annak a gondolatától, hogy nem lesz több, de amúgy meg nem zárkózom el azelől sem, hogy esetleg folytassuk.
Kurva sokat gondolkozom azon, amiket Peti mondott utoljára, főleg az önbizalmamról meg a görcseimről. Fura, hogy másfél évvel az után, hogy szakítottunk Matyival, megint mindenki azt próbálja kitalálni, hogy mit akar -, azzal a kivétellel, hogy most oké vagyok mindkét kimenettel. Valószínűleg tényleg nagyon sok van abban, hogy kurvára túlagyalok és túlanalizálok mindent, és ezzel másokat is kikészítek. Egyszerűen kinyírom a bulit. Meg akarom jósolni a jövőt, hogy felkészülhessek mindenre, pedig a világ tényleg nem így működik. Aztán láss csodát, történt egy kis élet, elbasztam pár dolgot, és nem történt semmi katasztrófa. Féltem kiállni magamért, féltem a sarkamra állni, toltam anya nem-tudsz-eléggé-szeretni játszmáját, meg akartam felelni a magamról kialakított, tökéletes, terápia-utáni képnek, ami rohadtul nem sikerült. És mi történt? Semmi. Sőt, még csak nem is az, hogy semmi, hanem tanultam magamról egy csomó mindent.
Megtapasztaltam, hogy azzal, hogy megpróbálom kiszámolni, mikor mit fogok érezni, semmire sem megyek. Azt is megtapasztaltam, hogy bármennyire is próbálom kitalálni, mit gondol a másik, vagy hogy mit fog csinálni, hogy fog érezni, meddig fog maradni, nem fogom tudni sohasem a választ. Azzal sem vagyok beljebb, ha megkeresem mások gyengepontjait és hibáit és elkezdek azon aggódni, hogy mi lesz, ha velem is elkövetik ugyanazokat a rossz dolgokat. Ezzel csak előidézem, nem elkerülöm a rosszat. Nem tehetek mást, mint bízok abban, hogy valóban megpróbálják meghozni a megfelelő döntést. És ha hibáznak, akkor hibáznak. Az nem azt jelenti, hogy én vagyok rossz, mert nem tudtam előre. Vagy hogy én nem vagyok elég ahhoz, hogy meghozzák a megfelelő döntést. Hibáztak, mert emberek. Ha végzetes a hiba, akkor meg úgyis jobb külön. Ha nem az, akkor meg idővel kiderül, hogy megéri-e tovább próbálkozni.
Szeretem Petit, nem tudom azt mondani, hogy nem, és igazából nem is akarom. Egy egoista pöcs ezernyi kompenzációval, de hát most mit csináljak. Én se vagyok sokkal jobb. Próbálkozik, kis lépésekben, de fejlődik, aztán meglátjuk, mire lesz elég. Azzal, hogy nyomasztom magam a "megfelelő döntéssel" és próbálom kitalálni, hogy ő lesz-e életem párja vagy sem csak pont az ellenkezőjét érem el. Nincsenek jelek, red flagek, ugye megmondtamok, csak érzések. Az érzés pedig - több hónapnyi borús jóslat és spekuláció után - az, hogy szeretem. Ami egyébként sokat nem oszt, nem szoroz, mert az semmire sem elég. De ez ellen már nem tudok küzdeni.
Most látom igazán, hogy milyen irtózatos nyomást gyakoroltam magamra és ezzel rá is, a kapcsolatunkra is. Akkor is átmentem hozzá, ha nem volt kedvem, írkáltam neki, pedig nem is akartam, elhanyagoltam magam, hogy megfeleljek neki, pedig semmi szüksége nem volt rá. Meg nekem sem. Fele ennyi galiba nem lett volna, ha inkább élem tovább a saját életem úgy, ahogy szeretném, és nem próbálom kitalálni minden egyes nyomorult gondolatát, hogy meg tudjak felelni nekik.
Elfáradtam. Nagyon. Háboroghatnék, hogy faszért szüneteltetünk itt bármit is, döntsük már el, mi legyen, de igazából nagyon jól esik egy kis friss levegő. Annyira belemásztunk egymás arcába, életébe, annyira erőltettük ezt az egészet. Főleg én... Észre sem vettem, mennyire nincs szükségem rá ahhoz, hogy jól legyek. Hogy milyen jó csakúgy a pillanatnak élni, akár a mellkasán fekszem, akár a saját ágyamban. Mindkettő ugyanolyan jó.
Beszélgetünk. Néha komolyan, néha csak csit-cset, és ennyi most bőven elég belőle. Nem fogom vissza magam, ő sem, csak egyszerűen megosztjuk a másikkal, amit épp gondolunk, és ennél nem kell most több. Gondolkoztam, hogy megírom neki, hogy majd csak akkor jópofizzon, ha kitalálta mi a fenét akar, de igazából én sem tudom, mit akarok, szóval kár ezt siettetni. Egyszerűen jó most így. Már minden egyes történést, mondatot, szót kielemeztem, minden szcenáriót végigjátszottam, minden szempontot megvizsgáltam, és nem lettem okosabb. Lesz ami lesz, én már nem félek semmitől.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése