Visszaolvastam, amiket írtam: egyszer fenn, egyszer lenn. Nagyon hullámzanak az érzések, feszengek tőlük, de nem ismerem fel őket igazán. Nem tudom, mi honnan jön. Mi jön belőlem, mi jön belőle. Fejtegetem, bontogatom, de mégsem tudom összerakni, pontosan mi történik. Amikor rájöttem a játszmánkra Matyival feloldódott bennem a feszültség. Összeraktuk, ki miben volt, mi vezetett ide, és így be tudtam látni, hogy ez értelmetlen. Pontot tudtam tenni a végére.
Most nem tudok. Van köztünk egy nagy, feloldatlan feszültség, és hiába állunk neki megbeszélni újra és újra, mindig ugyanoda lyukadunk ki. Hiába hiányzom neki, hiába hiányzik, mindketten menekülnénk. Ha elképzelem, hogy vele töltök egy napot, befeszülök. Úgy érzem, nem ért meg, nem fogadja el, amit én érzek. Nem fogadja el, hogy megbántott, nem tudja empátiával nézni a történteket. Elzárkózik tőlem, az érzéseimtől, a kapcsolat felelősségétől. Közben meg azt is érzem, hogy próbálkozik. Akarja. Utat keres. Dolgozik magán. Azt érzem, hogy szeret. Persze folyamatosan vizsgálom, hogy nem csak odaképzelem-e. De aztán megnézem, ez alatt a fél év alatt hova jutottunk a sok sérelem mellett: belátásra. Beláttuk, hogy az, ahol vagyunk magunkkal, egymással, nem az, amit szeretnénk. És ez jó kezdet.
Nem hiába jutottunk mindketten idáig. Neki is, nekem is tanulnunk kell abból, amit csináltunk. Dolgoznom kell magamon tovább, de nagyon. El kell hallgattatni a családom visszhangját a fejemben, fel kell dolgoznom a gyerekkorom. Ahhoz, hogy ne ragadjak bele megint egy ilyen szituba, meg kell értenem, miért vonzódom továbbra is a reménytelen esetekhez.
Mert valószínűleg reménytelen eset. Ha egyáltalán valaha tényleg kész lesz egy komoly kapcsolatra, az sem most lesz. Ugyanúgy, ahogy nekem sem. Nem hiszem, hogy ebből egy kiegyensúlyozott kapcsolatot fogunk tudni kovácsolni, de kihoztunk valamit egymásból, amit meg kell dolgoznunk egy kicsit együtt is.
Beleragadtunk egy játszmába. Váltogatjuk az üldöző és menekülő szerepeket. Ő úgy érzi, üldözöm azzal, hogy határokat állítok fel, én úgy érzem, üldöz azzal, hogy nem akarja betartani őket. Pedig határok nélkül nincs kapcsolat. Közelséget keresünk, de nem kapjuk meg egymástól, közénk áll ez a játszma, amit folyamatosan gerjesztünk. És eljutottunk oda, ahol már inkább csak menekülnénk. Ő vissza a régi rutinba: gyűlölködés, megcsalás, szakítás, nők. Én vissza a régi rutinba: önmarcangolás, önutálat, analizálás, bezárkózás.
Én közelednék, de elmar magától. Tudja ő is, hogy nehezen kötődik, hogy menekül. De szerintem ő sem gondolta volna, hogy ennyire. Ezért bújik az egója mögé, ezért keresi mindig az újat, ezért nem elég semmi. Nem tud megnyugodni.
Jó nélküle, és ez sok mindent elmond. Örülök, hogy ezekre rájöttem, rájöttünk, sokkal jobban érzem magam, mint két hónapja. Megkértem, hogy ne beszéljünk, mert úgy, hogy minden nap dumálunk nem tud letisztázódni, valójában mit szeretnénk. Ha ő is úgy dönt, elmegyünk együtt a pszichológusához és közösen leülünk átbeszélni, mi ez a rossz érzés mindkettőnkben. Hátha segít továbblépni. Aztán meglátjuk, mit tudunk kihozni ebből a helyzetből.
Most nem tudok. Van köztünk egy nagy, feloldatlan feszültség, és hiába állunk neki megbeszélni újra és újra, mindig ugyanoda lyukadunk ki. Hiába hiányzom neki, hiába hiányzik, mindketten menekülnénk. Ha elképzelem, hogy vele töltök egy napot, befeszülök. Úgy érzem, nem ért meg, nem fogadja el, amit én érzek. Nem fogadja el, hogy megbántott, nem tudja empátiával nézni a történteket. Elzárkózik tőlem, az érzéseimtől, a kapcsolat felelősségétől. Közben meg azt is érzem, hogy próbálkozik. Akarja. Utat keres. Dolgozik magán. Azt érzem, hogy szeret. Persze folyamatosan vizsgálom, hogy nem csak odaképzelem-e. De aztán megnézem, ez alatt a fél év alatt hova jutottunk a sok sérelem mellett: belátásra. Beláttuk, hogy az, ahol vagyunk magunkkal, egymással, nem az, amit szeretnénk. És ez jó kezdet.
Nem hiába jutottunk mindketten idáig. Neki is, nekem is tanulnunk kell abból, amit csináltunk. Dolgoznom kell magamon tovább, de nagyon. El kell hallgattatni a családom visszhangját a fejemben, fel kell dolgoznom a gyerekkorom. Ahhoz, hogy ne ragadjak bele megint egy ilyen szituba, meg kell értenem, miért vonzódom továbbra is a reménytelen esetekhez.
Mert valószínűleg reménytelen eset. Ha egyáltalán valaha tényleg kész lesz egy komoly kapcsolatra, az sem most lesz. Ugyanúgy, ahogy nekem sem. Nem hiszem, hogy ebből egy kiegyensúlyozott kapcsolatot fogunk tudni kovácsolni, de kihoztunk valamit egymásból, amit meg kell dolgoznunk egy kicsit együtt is.
Beleragadtunk egy játszmába. Váltogatjuk az üldöző és menekülő szerepeket. Ő úgy érzi, üldözöm azzal, hogy határokat állítok fel, én úgy érzem, üldöz azzal, hogy nem akarja betartani őket. Pedig határok nélkül nincs kapcsolat. Közelséget keresünk, de nem kapjuk meg egymástól, közénk áll ez a játszma, amit folyamatosan gerjesztünk. És eljutottunk oda, ahol már inkább csak menekülnénk. Ő vissza a régi rutinba: gyűlölködés, megcsalás, szakítás, nők. Én vissza a régi rutinba: önmarcangolás, önutálat, analizálás, bezárkózás.
Én közelednék, de elmar magától. Tudja ő is, hogy nehezen kötődik, hogy menekül. De szerintem ő sem gondolta volna, hogy ennyire. Ezért bújik az egója mögé, ezért keresi mindig az újat, ezért nem elég semmi. Nem tud megnyugodni.
Jó nélküle, és ez sok mindent elmond. Örülök, hogy ezekre rájöttem, rájöttünk, sokkal jobban érzem magam, mint két hónapja. Megkértem, hogy ne beszéljünk, mert úgy, hogy minden nap dumálunk nem tud letisztázódni, valójában mit szeretnénk. Ha ő is úgy dönt, elmegyünk együtt a pszichológusához és közösen leülünk átbeszélni, mi ez a rossz érzés mindkettőnkben. Hátha segít továbblépni. Aztán meglátjuk, mit tudunk kihozni ebből a helyzetből.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése