Jégkirálynőnek lenni kétszer fáj. Egyszer rá kell jönnöd arra, hogy akármennyire is küzdesz ellene, meg fogsz szeretni valakit. Hetekig, hónapokig harcolsz ellene, mindent megteszel, hogy ne kelljen levenned a páncélt, pedig ha ezzel küzdened kell, akkor igazából már rég nincs is rajtad.
Annyira hirtelen történt minden és annyira megijedtem. Bezárkóztam az előtt, aki hosszú idő után végre boldoggá tett. Olyan sérülést okoztam neked ezzel, amit nem tudtál kiheverni, és amire sajnos csak hónapokkal később jöttünk rá. Annyit bántottuk egymást, hogy a másik ne vegye észre, mennyire a kezében van a boldogságunk, hogy mindketten belefáradtunk. A rosszkor rossz helyen klasszikus példái vagyunk.
Ez a harmadik ilyen szakításom. Megtörünk, próbálkozunk, aztán feladjuk. Talán majd egyszer... Mindig ebben az álomban dédelgetjük magunk. Most azt hisszük, hogy még időben kiszálltunk, hogy így adtunk esélyt annak, hogy egyszer majd jó legyen, pedig igazából ez már rég elfogyott. Nagyon szeretném hinni, hogy egyszer még jön egy értesítés, ami mögött te leszel, de nem akarok erre várni. Nem lehet. Minden erőmet össze kell szednem ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, pedig annyira nem akarok...
Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy más fog boldoggá tenni téged. Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy pár hónap múlva már mást fogsz szeretni. Hogy majd csak mosolyogva fogsz visszagondolni arra, hogy milyen nehezen szakadtunk el egymástól, pedig most milyen egyszerű lett minden.
Csak az pörög a fejemben, hogy mennyire szeretek a kiskiflid lenni, meg mennyire szeretek reggel az első gondolatod lenni. Hogy mennyire szerettem volna veled együtt élni, mennyire szerettem volna veled babát csinálni, mert úgy éreztem, veled az is könnyedén menne. Ha nem lenne ez a sok ha, ha nem lenne ez a sok fájdalom, múltbéli sérelem; hogy mennyire gömbölyű lehetne veled minden, ha mertelek volna szeretni.
Jégkirálynőnek lenni kétszer fáj. Egyszer amikor rájössz, hogy nincs is páncél, és egyszer amikor rájössz, hogy ami belül van, az elképesztően törékeny. És ami törékeny, az egyszer el is törik.
Azt hittem, már kijjebb vagyok ennél. Azt hittem, nem fog már annyira fájni. Kiderült, hogy még csak most jön a java. Sérülékeny lettem, és most darabokban vagyok. Tudom, hogy ki fogok mászni a gödörből, megtettem már párszor. De eddig ez a kedvenc gödröm, és nem akarok innen kimászni.
Van oka annak, hogy ennyire nem akart ez nekünk összejönni. Valószínűleg ezért is érezzük olyan különlegesnek: mert majdnem sikerült. De a majdnem a semmi kistesója. Próbálom mondogatni, hogy amúgy sem működött volna. Hogy nem a mi hibánk... De olyan rég éreztem magam ennyire szeretve. Szeretve azért, amilyen vagyok, nem azért, amilyen szerepet töltök be más életében. És én is olyan, olyan rég nem szerettem ennyire. Most egy kicsit örülnék, ha valamelyik képzetem igaz lett volna Berniről. Tudnálak valamiért gyűlölni. Mint a szünet elején, akkor el akartalak engedni. Most nem akarlak.
Tényleg tudni kell abbahagyni.
Azt írtad nekem a valentin napi "üdvözlőkártyád" hátuljára, hogy örökké szeretni fogsz. Olyan a kézírásod, mint egy ovisé. És én annyira szeretném elhinni... Minden porcikám fáj, ha arra gondolok, hogy aztán mégsem így lesz. Pedig valószínűleg nem így lesz, és ez rendben is van. Szeretnék hinni a tündérmesékben, szeretném azt hinni, hogy majd megpróbáljuk még egyszer, amikor már készen leszünk rá. Annyira tudom, hogy nem szabad ebbe kapaszkodni, tudom, hogy egyszer csak nekem is muszáj lesz majd tovább lépni. De egyelőre jó érzés reménykedni...
Borzasztóan szeretlek.
Annyira hirtelen történt minden és annyira megijedtem. Bezárkóztam az előtt, aki hosszú idő után végre boldoggá tett. Olyan sérülést okoztam neked ezzel, amit nem tudtál kiheverni, és amire sajnos csak hónapokkal később jöttünk rá. Annyit bántottuk egymást, hogy a másik ne vegye észre, mennyire a kezében van a boldogságunk, hogy mindketten belefáradtunk. A rosszkor rossz helyen klasszikus példái vagyunk.
Ez a harmadik ilyen szakításom. Megtörünk, próbálkozunk, aztán feladjuk. Talán majd egyszer... Mindig ebben az álomban dédelgetjük magunk. Most azt hisszük, hogy még időben kiszálltunk, hogy így adtunk esélyt annak, hogy egyszer majd jó legyen, pedig igazából ez már rég elfogyott. Nagyon szeretném hinni, hogy egyszer még jön egy értesítés, ami mögött te leszel, de nem akarok erre várni. Nem lehet. Minden erőmet össze kell szednem ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, pedig annyira nem akarok...
Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy más fog boldoggá tenni téged. Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy pár hónap múlva már mást fogsz szeretni. Hogy majd csak mosolyogva fogsz visszagondolni arra, hogy milyen nehezen szakadtunk el egymástól, pedig most milyen egyszerű lett minden.
Csak az pörög a fejemben, hogy mennyire szeretek a kiskiflid lenni, meg mennyire szeretek reggel az első gondolatod lenni. Hogy mennyire szerettem volna veled együtt élni, mennyire szerettem volna veled babát csinálni, mert úgy éreztem, veled az is könnyedén menne. Ha nem lenne ez a sok ha, ha nem lenne ez a sok fájdalom, múltbéli sérelem; hogy mennyire gömbölyű lehetne veled minden, ha mertelek volna szeretni.
Jégkirálynőnek lenni kétszer fáj. Egyszer amikor rájössz, hogy nincs is páncél, és egyszer amikor rájössz, hogy ami belül van, az elképesztően törékeny. És ami törékeny, az egyszer el is törik.
Azt hittem, már kijjebb vagyok ennél. Azt hittem, nem fog már annyira fájni. Kiderült, hogy még csak most jön a java. Sérülékeny lettem, és most darabokban vagyok. Tudom, hogy ki fogok mászni a gödörből, megtettem már párszor. De eddig ez a kedvenc gödröm, és nem akarok innen kimászni.
Van oka annak, hogy ennyire nem akart ez nekünk összejönni. Valószínűleg ezért is érezzük olyan különlegesnek: mert majdnem sikerült. De a majdnem a semmi kistesója. Próbálom mondogatni, hogy amúgy sem működött volna. Hogy nem a mi hibánk... De olyan rég éreztem magam ennyire szeretve. Szeretve azért, amilyen vagyok, nem azért, amilyen szerepet töltök be más életében. És én is olyan, olyan rég nem szerettem ennyire. Most egy kicsit örülnék, ha valamelyik képzetem igaz lett volna Berniről. Tudnálak valamiért gyűlölni. Mint a szünet elején, akkor el akartalak engedni. Most nem akarlak.
Tényleg tudni kell abbahagyni.
Azt írtad nekem a valentin napi "üdvözlőkártyád" hátuljára, hogy örökké szeretni fogsz. Olyan a kézírásod, mint egy ovisé. És én annyira szeretném elhinni... Minden porcikám fáj, ha arra gondolok, hogy aztán mégsem így lesz. Pedig valószínűleg nem így lesz, és ez rendben is van. Szeretnék hinni a tündérmesékben, szeretném azt hinni, hogy majd megpróbáljuk még egyszer, amikor már készen leszünk rá. Annyira tudom, hogy nem szabad ebbe kapaszkodni, tudom, hogy egyszer csak nekem is muszáj lesz majd tovább lépni. De egyelőre jó érzés reménykedni...
Borzasztóan szeretlek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése