Egy hete lett még csak vége, de mintha hónapok teltek volna el. Mint ahogy Matyinál is, most is azzal, hogy kimondtuk hogy vége, végre utat engedtem a dühnek. Utat engedtem a valóságnak.
Már tartott egy ideje a szünet, amikor először láttam ezt a TED videót. Egymás után többször is megnéztem. Peti mind az öt pontnak eleget tett. Többszörösen.
Tudtam, miért csinálja azt, amit csinál. Pontosan tudtam, mivel állok szemben, de folyton felmentettem őt minden alól. Hiába húztam meg a határokat, ő semmibe vette őket, mégis én voltam a felelős mindenért. Állandóan kerestem, hol a hiba, miért viselkedik velem így, biztos én rontok el valamit. Pedig nem itt rontottam. Minden egyes érzésem 100%-ig valid volt. Nem tudom, mikor tanulom meg végre elhinni magamnak, amit érzek.
1. Intenzitás
Az első találkozásunk rögtön a lakására vezetett. Izgalmas volt. Az első pár menetben még gumival szexeltünk, egyértelmű volt, hogy védekezünk. Aztán kutyában is csináltuk. Térdeltem az ágy szélén, ő mögöttem. Éreztem, hogy nincs rajta gumi, de csak játszott, érezni akart kicsit, én pedig benne voltam. De aztán belém hatolt, gumi nélkül. Megfeszültem egy percre, de nem szóltam. Nem tudom miért. Olyan régen értek hozzám, olyan régen kívántak ennyire, egyszerűen elhessegettem a rossz gondolatot.
Kérdeztem tőle, szokott-e ilyet. Szürkezóna volt, amit csinált. Azt mondta, nem. Eddig rendben is voltunk. De aztán azt mondta, hogy én akartam. Én nyomtam bele magam. Pedig nem. Mégis engedtem, hogy elbizonytalanítson. Rám tolta a felelősséget.
Aznap este hazafelé jövet is írogatott. Viccelődött azzal, hogy szerelmes. Mosolyogtam, de közben fura érzés lett rajtam úrrá. Óriási intenzitással árasztott el. Nem tudtam lerázni magamról. Mással is randiztam, pontosan tudta. Elmondtam neki, honnan jövök, min mentem keresztül, mit akarok most. Azt mondta, rendben van, de az egója nem viselte el. Kérdezett, meséltem róla, azt mondta, izgató. Aztán mint kiderült, azóta is ezek miatt a beszélgetések miatt érzi magát szarul. Mert szerinte én akkor háttérbe szorítottam őt. Pedig csak levegőt akartam venni. Úgy éreztem, megfojt.
Minden nap találkoztunk, állandóan kontaktban voltunk. Amikor második alkalommal mentem hozzá, azt mondta, hogy hiányoztam neki. Szóltam, hogy sok lesz. Szerinte viszont nincs ebben semmi extra.
Mondtam, hogy lassan szeretném, mondtam, hogy nekem idő kell az érzelmekhez, mondtam, hogy vegyen vissza. Semmibe vette. Utólag még ő is kimondta, hogy zaklatott.
Már a kapcsolatunk elején rengeteg volt a vita. Ő állította, hogy feminista, de a szexmunkát 100%-osan elutasította. Teoretikus kérdésekkel bombázott folyton.
"Lefeküdnél valakivel pénzért? Mennyi pénzért feküdnél le valakivel?"
Mondtam, hogy erre nem tudok válaszolni, rengeteg körülménytől függ. Elítélt ezért, pont ő, aki több száz nőt kefélt meg nem egész 10 év alatt. Aki minden barátnőjét megcsalta, aki össze-vissza hazudott minden lánynak, pont ő tört pálcát felettem. Nem értettem, hogy ha ennyire zavarja a hozzáállásom a témához, miért magyarázza nekem már pár hét után, hogy én vagyok élete szerelme?
Nem csak az elején volt ez.
Majdnem egy hetet vidéken töltöttem munkaügyben. Céges vacsi, kicsíptem magam, küldtem neki képet.
"Nekem miért nem rúzsozod ki magad soha?"
Lemerült a telefonom, nem volt időm tölteni. Féltem, hogy mérges lesz, ezért még a céges telefonról is megpróbáltam bejelentkezni, hogy tudjak neki írni. Nem sikerült. Az egész vacsora alatt ezen szorongtam.
Amikor legközelebb írtam neki, kérdőre vont. Azt mondta, a helyemben kért volna egy töltőt valamelyik pincértől. Erre nem gondoltam, hibásnak éreztem magam. Pedig csak pár óráig nem írtam neki. Szégyelltem magam. Pedig nem volt miért.
Ezek után állandóan próbáltam valami szexivel készülni. Csipke, neccharisnya, vörös rúzs. Fárasztó volt, de csináltam. Úgy éreztem, muszáj, különben nem hiszi el, hogy szeretem. Jól esett neki, nekem viszont nem. Mégis belementem.
2. Elszigetelődés
Mindig panaszkodott az exeire, amiért ők állandóan rajta lógtak, örült, hogy végre olyannal van, akinek van élete. Látszólag. Mondta, hogy menjek, közben mégsem engedett. Állandóan írt, folyton aggódott valamin. Mi lesz, ha valaki leszólít, ha valaki megüt? Mintha nem éltem volna addig túl nélküle is. Először aranyos volt, de aztán kezdett idegesíteni.
Amikor nem vele voltam, mindig volt valami baja. Vagy beteg lett, vagy rossz volt a kedve, vagy beközölte, hogy ő most depis. Mintha távolról tudnék vele akrármit is csinálni. Mintha egyáltalán tudnék vele bármit is kezdeni.
Pár hónapja voltunk együtt, amikor először szóba került, hogy lehet jövőre elutazom két hétre. Akkor már másfél éve együtt lettünk volna. Bűntudatot keltett bennem.
"Két hét nagyon sok idő. Nagyon hiányoznál."
Mondtam, hogy addigra már örülni fog egy kis külön időnek, amin megsértődött. Akkor még nyitott kapcsolatban voltunk, éreztem, hogy ez a baja. Hogy tudná, hogy lesz más. Nem mondta volna ki soha, de éreztem, hogy befeszül tőle. Ez mindig is zavarta, pedig váltig állította, hogy nem.
Bárhova mentem, előkerült ez. Mennyire fogok neki hiányozni, mennyire rossz lesz nélkülem, mennyire félt, hogy bajom esik... Bűntudatot keltett bennem, amiért volt külön életem.
Sosem engedett, egy percig sem.
3. Túlzott féltékenység
Tetsztt neki a nyitott kapcsolat ötlete. Előttem nem találkozott mással, akivel el tudta volna képzelni, hogy ez működhet. Aztán amikor valóság lett, a gondolattól is kirázta a hideg. Hónapokon keresztül veszekedtünk máshogy értelmezett szavakon, régi beszélgetéseken. Sosem volt tekintettel arra, hogy éppen hol vagyok, mit csinálok, vérre ment velem. Azt mondtam neki egyszer, hogy ha találkozok majd valakivel, akkor majd eldöntöm, barátkozunk vagy szexelünk-e, nincs átmeten. Ebből az lett, hogy hogyha én úgy találkozom valakivel, hogy nem tudom, barátság lesz-e belőle vagy szex, az megcsalás. Mert az már randizásnak számít.
Mindent kiforgatott, amit mondtam, állandóan el akarta venni a szavahihetőségemet.
Órák mentek el azzal, hogy azon vitatkoztunk, mennyire dominálhat engem más. Nem akarta, hogy más domináljon engem, azt akarta, hogy én legyek vezető szerepben. Nem tudott kijönni a hálószobából, mindennek valamilyen szexuális jelentőséget tulajdonított. Nyomasztó volt. Úgy éreztem, még azt is meg akarja mondani, hogyan szexelhetek.
Volt, hogy szerinte nem szóltam neki arról, hogy épp barátokkal találkozom. Azt éreztette velem, hogy nem vagyok vele őszinte, hogy titkolózom előtte. Két fiú, akiket általános iskolás korom óta ismerek. Tudta, hogy nincs ebben ennél több, mégis úgy állította be, mintha szürkezónában járnék. Normál esetben be sem kell jelenteni egy ilyet.
Folyton azon feszült amikor bulizni mentünk, hogy mit veszek fel. Nem akarta, hogy kihívóan öltözködjek, mint az exei, mert az azt jeleni, hogy figyelemre vágyom. Mintha az egyébként ördögtől való dolog lett volna. Soha életemben nem öltözködtem kihívóan, ez mégis minden alkalommal topik volt. És akkor megint jött azzal, hogy csak aggódik.
Ha együtt lógtam egy fiúbarátommal, számon kérte, hogy vele is lehettem volna. Hazamentem utána, lezuhanyoztam, mert melegem volt. Furcsállta. Az volt az érzésem, hogy azt hiszi, lefeküdtem vele. Sosem mondta volna ki, most is tagadná. De állandóan be akart bizonyítani valamit. Azt akarta, hogy menjek át hozzá szexelni, én pedig megtettem. Úgy éreztem, ha visszautasítom, elveszítem.
Ha szóba hoztam valakit a múltból, ha meséltem egy régi sztorit, ha megosztottam egy ismerősöm posztját, az volt az első kérdése, hogy dugni akartam-e velük valaha. Elképesztően idegesített, többször is szóltam, hogy ezt fejezze be.
"De te bezzeg mindig megkérdezheted!"
Minden arról szólt, hogy ő mekkora csődör, hogy mindenki őt akarja. Folyton a nőiről beszélt, meredek sztorikat mesélt, sokszor ugyanazt, többször egymás után. Napi szinten küldözgetett szexi lányokat redditről, akiket nem mellesleg folyton lesajnált. Kértem, hogy ne ennyit, ne ilyen gyakran, de nem vette figyelembe.
"Ne legyél már féltékeny. Azt mondtad, nem leszel féltékeny."
Utáltam, ha ezt mondta, mindig az jutott eszembe, hogy az exei voltak féltékenyek, és ő ezért csalta meg őket. Nem akartam féltékeny lenni. Pedig érthető módon geci szarul esett.
A végére már teljesen beleőrültem ebbe az egészbe. Ha láttam egy nőt az utcán, aki az ő esete volt, befeszültem. Minden nőről ő jutott eszembe.
De szerinte ez nem volt kettős mérce.
4. Becsmérlés
"Régen értetted a viccet."
Folyamatosan piszkáltuk egymást, de ő néha jócskán túlment a célon. Amikor kértem, hogy ezt hagyja abba, még ő kérte ki magának.
"Ne legyél már ilyen érzékeny, nem mondom komolyan."
Pedig komolyan mondta. Folyton becsmérelt, állandóan úgy csinált, mintha nem tudnám, mit csinálok, mintha nem csinálnám jól az életem. Mindenre az volt a reakciója, hogy hagyjam ott, hogy adjam fel. A végén már nem is beszéltem neki a munkáról. A végén már nem is beszéltem neki semmiről. Ez is csak fordítva működött.
Szerinte nem csalt meg. Szerintem igen. Ebben sosem értettünk egyet, nyilván, miért is látná be, hogy tényleg hibázott. Miután kiderült ez az egész undorító hazugság, nagyon komoly szorongásos rohamaim voltak. Nem akartam szakítani, de úgy éreztem, minden elszakadt.
Szerinte ez az én hibám volt. Hogy azért viselkedem így, mert lett vesztenivalóm amitől beszorongtam, nem azért, mert megcsalt, átvert, szabályt szegett, és még ki is tett engem ennek az egésznek. Áh, annak semmi köze hozzá.
Látta rajtam, hogy nem vagyok rendben. Tudta, hogy szarul vagyok, hogy nem hiszek neki, hogy keresem, hol hazudik megint. Mondtam neki, hogy nem bízom benne. Természetes reakció, amit megintcsak ellenem fordított.
"Úgy érzem magam, mint az exeimmel, akik számon kértek rajtam olyan dolgokat, amiket nem követtem el. "
Meg hát különben is, mit vagyok kiakadva, hát ezt akartam, nem?
Szegény Peti. Megcsal, a teljes felelősséget áthárítja rám, minden érzésemet invalidálja, de még ő érzi szarul magát, amiért megint ugyanott van.
5. Határozatlanság:
Végtelen veszekedések, elképesztő mélyrepülések, üres ígéretek, tervek. Egy kibaszott hullámvasút volt az egész.
Megígérte, hogy lejön velem a családomhoz, de aztán elbizonytalanodott. Számtalanszor kérdeztem, mindig azt mondta, hogy de, jön. Aztán az utolsó pillanatban lemondta. Ezért is én voltam egyébként a felelős.
"Annyit kérdezgetted, hogy elbizonytalanodtam."
A barátai hívták bulizni arra a hétvégére, pont ott voltam. Úgy nézett rám, mintha el kellene tőlem kéreckednie. Mintha az anyja lennék. Forrtam a dühtől.
Három hónapon keresztül magyarázta, mennyire rohadtul szeret, de mennyire nem tud velem együtt lenni. A kezdeti feszkóinkat ellenem fordította, de a bizalmatlanságomról, az én sebeimről továbbra sem akart tudomást venni. Igazából én basztam el, szóval magamnak köszönhetem. Itt ő a valódi áldozat, akit én, a jégkirálynő megszégyenített és megtört. Nekem volt lelkiismeretfurdalásom. Hagytam, hogy játszon az érzéseimmel, hogy hülyére vegyen. Egy percre sem hagyott békén, birtokolni akart, de nem akart beszámolni semmiről, felelősséget vállalni semmiért. Szőröstül-bőröstül akart, de cserébe semmit sem adott. Ki tudja, hányszor hazudott még mondván, úgysem járunk.
És megint hagytam, hogy így legyen. Én idióta.
Még az utolsó beszélgetés alkalmával is úgy fogalmazott, hogy nem kellett volna hinnie nekem a nyitott kapcsolattal kapcsolatban. Mintha én végig azt hazudtam volna neki, hogy rendben van minden, közben csendben szenvedtem volna. Mintha nem mondtam volna, kértem volna számtalanszor, hogy vegyen vissza, hogy nem érzem magam biztonságban, hogy úgy érzem, át akar verni. Mintha nem veszekedtünk volna azon napokat, hogy még a legapróbb kompromisszumra sem volt hajlandó, mert az elején nem azt mondtam, amit most.
Pedig csak arról volt szó, hogy az elején nem szerettem őt úgy, mint akkor.
Egy kérésemet sem fogadta el, állandóan vitatkozott velem rajtuk, mégis az én hibám volt, ami történt.
Emlékszem, ahogy teljes átéléssel magyarázta, hogy ő már csak annak hisz, amit az emberek tesznek, nem annak, amit mondanak. Üres tekintettel mosolyogtam csak rá, mert belül már csak szórakozni tudtam a hülyeségein. Arra gondoltam, hogy ha én csak a tetteknek hinnék, már rég ki kellett volna őt zárnom az életemből.
Akkor volt igazam.
Az abuzív kapcsolatokkal az a baj, hogy könnyű őket túlromanticizálni.
"De hát úúúúgy szeret!"
Úgy éreztem magam, mint akinek végigment egy vonat. A szünet után is megkönnyebbülést éreztem inkább, nem is fájdalmat. A jó dolgok hiányoznak, de őszintén szólva, nem volt belőlük túl sok. Számtalan második esélyt kapott, mindent eljátszott, miközben én halálra melóztam magam, hogy bebizonyítsam, tényleg őt akarom. Ezzel pedig csak újra ugyanoda sodortam magam: én vagyok az áldozat, és mégis őt sajnálom. Hagytam, hogy megint áldozatot csináljon belőlem valaki ahelyett, hogy meghúztam volna a határt. Hagytam, hogy megint áldozatot csináljak magamból. Pedig minden jel ott volt előttem, minden érzést felismertem, mégsem hittem magamnak.
Mindig kettőn áll a vásár, sosincs olyan, hogy csak az egyik hibázik. Hibáztam sokat, volt, amivel valóban megbántottam, nem akarom felmenteni magam semmi alól. Nem álltam ki magamért, ezzel összezavartam; elzárkóztam érzelmileg, mert féltem, hogy sérülni fogok. De elvégre emberből vagyok, a határaimat pedig ő feszegette, tologatta megállás nélkül. Mindent triggerelt, ami tudta, hogy nekem fájó pont. Mintha szándékosan bántott volna... A végére már mindent megkérdőjeleztem magammal kapcsolatban, pedig amúgy sok mindenben sokkal jobb vagyok, mint pár évvel ezelőtt. És ezt már nem lehet tőlem elvenni, akárki akármennyire is próbálkozik. Peti megpróbáltam, részben sikerrel is járt, de nem tudtam tovább szolgálni az egóját. Most olyan, mintha visszatértem volna önmagamhoz.
Az igazi hiba nem abban volt, ahogy a kapcsolatban viselkedtem. A legnagyobb hibát ott követtem el - megint -, hogy nem hallgattam magamra. Hagytam, hogy bűnbakot csináljon belőlem, vezekeltem, amiért megsértettem őt a második találkozásunk alkalmával, és őt választottam magam helyett. Elnéztem volna neki a megcsalást, - ha a szorongásom engedi ,- csak hogy mellettem maradjon. Pedig mégis, ez ki a faszomnak kell? Végtelen és eredménytelen tortúra. Hiába szeretem, hiába tudom, milyen motor hajtja, hiába értem, én hol basztam el, a tényeken semmi sem változtat. Az egész kapcsolatunk róla és az elképesztő méretű egójáról szólt, ami bekebelezett mindkettőnket. Szar, hogy nem akarta végül megpróbálni rendbehozni a dolgokat, szar, hogy mégsem ért annyit neki ez az egész, hogy igazán szembenézzen magával. Még nem érte el a mélypontot, talán soha nem is fogja, van akkora szerelemben saját magával. De szerencsére ez már nem az én problémám.
Ideje olyat keresnem magam mellé, akit nem kell megtörni ahhoz, hogy tükörbe merjen nézni. Ideje olyat keresnem, ami tud úgy a saját tükrével foglalkozni, hogy az enyémet nem torzítja el. Ideje nem áldozatként viselkednem, hanem a kezembe venni a sorsomat és az életemet.
Köszönöm a leckét, de ennyi elég volt belőle.
Már tartott egy ideje a szünet, amikor először láttam ezt a TED videót. Egymás után többször is megnéztem. Peti mind az öt pontnak eleget tett. Többszörösen.
Tudtam, miért csinálja azt, amit csinál. Pontosan tudtam, mivel állok szemben, de folyton felmentettem őt minden alól. Hiába húztam meg a határokat, ő semmibe vette őket, mégis én voltam a felelős mindenért. Állandóan kerestem, hol a hiba, miért viselkedik velem így, biztos én rontok el valamit. Pedig nem itt rontottam. Minden egyes érzésem 100%-ig valid volt. Nem tudom, mikor tanulom meg végre elhinni magamnak, amit érzek.
1. Intenzitás
Az első találkozásunk rögtön a lakására vezetett. Izgalmas volt. Az első pár menetben még gumival szexeltünk, egyértelmű volt, hogy védekezünk. Aztán kutyában is csináltuk. Térdeltem az ágy szélén, ő mögöttem. Éreztem, hogy nincs rajta gumi, de csak játszott, érezni akart kicsit, én pedig benne voltam. De aztán belém hatolt, gumi nélkül. Megfeszültem egy percre, de nem szóltam. Nem tudom miért. Olyan régen értek hozzám, olyan régen kívántak ennyire, egyszerűen elhessegettem a rossz gondolatot.
Kérdeztem tőle, szokott-e ilyet. Szürkezóna volt, amit csinált. Azt mondta, nem. Eddig rendben is voltunk. De aztán azt mondta, hogy én akartam. Én nyomtam bele magam. Pedig nem. Mégis engedtem, hogy elbizonytalanítson. Rám tolta a felelősséget.
Aznap este hazafelé jövet is írogatott. Viccelődött azzal, hogy szerelmes. Mosolyogtam, de közben fura érzés lett rajtam úrrá. Óriási intenzitással árasztott el. Nem tudtam lerázni magamról. Mással is randiztam, pontosan tudta. Elmondtam neki, honnan jövök, min mentem keresztül, mit akarok most. Azt mondta, rendben van, de az egója nem viselte el. Kérdezett, meséltem róla, azt mondta, izgató. Aztán mint kiderült, azóta is ezek miatt a beszélgetések miatt érzi magát szarul. Mert szerinte én akkor háttérbe szorítottam őt. Pedig csak levegőt akartam venni. Úgy éreztem, megfojt.
Minden nap találkoztunk, állandóan kontaktban voltunk. Amikor második alkalommal mentem hozzá, azt mondta, hogy hiányoztam neki. Szóltam, hogy sok lesz. Szerinte viszont nincs ebben semmi extra.
Mondtam, hogy lassan szeretném, mondtam, hogy nekem idő kell az érzelmekhez, mondtam, hogy vegyen vissza. Semmibe vette. Utólag még ő is kimondta, hogy zaklatott.
Már a kapcsolatunk elején rengeteg volt a vita. Ő állította, hogy feminista, de a szexmunkát 100%-osan elutasította. Teoretikus kérdésekkel bombázott folyton.
"Lefeküdnél valakivel pénzért? Mennyi pénzért feküdnél le valakivel?"
Mondtam, hogy erre nem tudok válaszolni, rengeteg körülménytől függ. Elítélt ezért, pont ő, aki több száz nőt kefélt meg nem egész 10 év alatt. Aki minden barátnőjét megcsalta, aki össze-vissza hazudott minden lánynak, pont ő tört pálcát felettem. Nem értettem, hogy ha ennyire zavarja a hozzáállásom a témához, miért magyarázza nekem már pár hét után, hogy én vagyok élete szerelme?
Nem csak az elején volt ez.
Majdnem egy hetet vidéken töltöttem munkaügyben. Céges vacsi, kicsíptem magam, küldtem neki képet.
"Nekem miért nem rúzsozod ki magad soha?"
Lemerült a telefonom, nem volt időm tölteni. Féltem, hogy mérges lesz, ezért még a céges telefonról is megpróbáltam bejelentkezni, hogy tudjak neki írni. Nem sikerült. Az egész vacsora alatt ezen szorongtam.
Amikor legközelebb írtam neki, kérdőre vont. Azt mondta, a helyemben kért volna egy töltőt valamelyik pincértől. Erre nem gondoltam, hibásnak éreztem magam. Pedig csak pár óráig nem írtam neki. Szégyelltem magam. Pedig nem volt miért.
Ezek után állandóan próbáltam valami szexivel készülni. Csipke, neccharisnya, vörös rúzs. Fárasztó volt, de csináltam. Úgy éreztem, muszáj, különben nem hiszi el, hogy szeretem. Jól esett neki, nekem viszont nem. Mégis belementem.
2. Elszigetelődés
Mindig panaszkodott az exeire, amiért ők állandóan rajta lógtak, örült, hogy végre olyannal van, akinek van élete. Látszólag. Mondta, hogy menjek, közben mégsem engedett. Állandóan írt, folyton aggódott valamin. Mi lesz, ha valaki leszólít, ha valaki megüt? Mintha nem éltem volna addig túl nélküle is. Először aranyos volt, de aztán kezdett idegesíteni.
Amikor nem vele voltam, mindig volt valami baja. Vagy beteg lett, vagy rossz volt a kedve, vagy beközölte, hogy ő most depis. Mintha távolról tudnék vele akrármit is csinálni. Mintha egyáltalán tudnék vele bármit is kezdeni.
Pár hónapja voltunk együtt, amikor először szóba került, hogy lehet jövőre elutazom két hétre. Akkor már másfél éve együtt lettünk volna. Bűntudatot keltett bennem.
"Két hét nagyon sok idő. Nagyon hiányoznál."
Mondtam, hogy addigra már örülni fog egy kis külön időnek, amin megsértődött. Akkor még nyitott kapcsolatban voltunk, éreztem, hogy ez a baja. Hogy tudná, hogy lesz más. Nem mondta volna ki soha, de éreztem, hogy befeszül tőle. Ez mindig is zavarta, pedig váltig állította, hogy nem.
Bárhova mentem, előkerült ez. Mennyire fogok neki hiányozni, mennyire rossz lesz nélkülem, mennyire félt, hogy bajom esik... Bűntudatot keltett bennem, amiért volt külön életem.
Sosem engedett, egy percig sem.
3. Túlzott féltékenység
Tetsztt neki a nyitott kapcsolat ötlete. Előttem nem találkozott mással, akivel el tudta volna képzelni, hogy ez működhet. Aztán amikor valóság lett, a gondolattól is kirázta a hideg. Hónapokon keresztül veszekedtünk máshogy értelmezett szavakon, régi beszélgetéseken. Sosem volt tekintettel arra, hogy éppen hol vagyok, mit csinálok, vérre ment velem. Azt mondtam neki egyszer, hogy ha találkozok majd valakivel, akkor majd eldöntöm, barátkozunk vagy szexelünk-e, nincs átmeten. Ebből az lett, hogy hogyha én úgy találkozom valakivel, hogy nem tudom, barátság lesz-e belőle vagy szex, az megcsalás. Mert az már randizásnak számít.
Mindent kiforgatott, amit mondtam, állandóan el akarta venni a szavahihetőségemet.
Órák mentek el azzal, hogy azon vitatkoztunk, mennyire dominálhat engem más. Nem akarta, hogy más domináljon engem, azt akarta, hogy én legyek vezető szerepben. Nem tudott kijönni a hálószobából, mindennek valamilyen szexuális jelentőséget tulajdonított. Nyomasztó volt. Úgy éreztem, még azt is meg akarja mondani, hogyan szexelhetek.
Volt, hogy szerinte nem szóltam neki arról, hogy épp barátokkal találkozom. Azt éreztette velem, hogy nem vagyok vele őszinte, hogy titkolózom előtte. Két fiú, akiket általános iskolás korom óta ismerek. Tudta, hogy nincs ebben ennél több, mégis úgy állította be, mintha szürkezónában járnék. Normál esetben be sem kell jelenteni egy ilyet.
Folyton azon feszült amikor bulizni mentünk, hogy mit veszek fel. Nem akarta, hogy kihívóan öltözködjek, mint az exei, mert az azt jeleni, hogy figyelemre vágyom. Mintha az egyébként ördögtől való dolog lett volna. Soha életemben nem öltözködtem kihívóan, ez mégis minden alkalommal topik volt. És akkor megint jött azzal, hogy csak aggódik.
Ha együtt lógtam egy fiúbarátommal, számon kérte, hogy vele is lehettem volna. Hazamentem utána, lezuhanyoztam, mert melegem volt. Furcsállta. Az volt az érzésem, hogy azt hiszi, lefeküdtem vele. Sosem mondta volna ki, most is tagadná. De állandóan be akart bizonyítani valamit. Azt akarta, hogy menjek át hozzá szexelni, én pedig megtettem. Úgy éreztem, ha visszautasítom, elveszítem.
Ha szóba hoztam valakit a múltból, ha meséltem egy régi sztorit, ha megosztottam egy ismerősöm posztját, az volt az első kérdése, hogy dugni akartam-e velük valaha. Elképesztően idegesített, többször is szóltam, hogy ezt fejezze be.
"De te bezzeg mindig megkérdezheted!"
Minden arról szólt, hogy ő mekkora csődör, hogy mindenki őt akarja. Folyton a nőiről beszélt, meredek sztorikat mesélt, sokszor ugyanazt, többször egymás után. Napi szinten küldözgetett szexi lányokat redditről, akiket nem mellesleg folyton lesajnált. Kértem, hogy ne ennyit, ne ilyen gyakran, de nem vette figyelembe.
"Ne legyél már féltékeny. Azt mondtad, nem leszel féltékeny."
Utáltam, ha ezt mondta, mindig az jutott eszembe, hogy az exei voltak féltékenyek, és ő ezért csalta meg őket. Nem akartam féltékeny lenni. Pedig érthető módon geci szarul esett.
A végére már teljesen beleőrültem ebbe az egészbe. Ha láttam egy nőt az utcán, aki az ő esete volt, befeszültem. Minden nőről ő jutott eszembe.
De szerinte ez nem volt kettős mérce.
4. Becsmérlés
"Régen értetted a viccet."
Folyamatosan piszkáltuk egymást, de ő néha jócskán túlment a célon. Amikor kértem, hogy ezt hagyja abba, még ő kérte ki magának.
"Ne legyél már ilyen érzékeny, nem mondom komolyan."
Pedig komolyan mondta. Folyton becsmérelt, állandóan úgy csinált, mintha nem tudnám, mit csinálok, mintha nem csinálnám jól az életem. Mindenre az volt a reakciója, hogy hagyjam ott, hogy adjam fel. A végén már nem is beszéltem neki a munkáról. A végén már nem is beszéltem neki semmiről. Ez is csak fordítva működött.
Szerinte nem csalt meg. Szerintem igen. Ebben sosem értettünk egyet, nyilván, miért is látná be, hogy tényleg hibázott. Miután kiderült ez az egész undorító hazugság, nagyon komoly szorongásos rohamaim voltak. Nem akartam szakítani, de úgy éreztem, minden elszakadt.
Szerinte ez az én hibám volt. Hogy azért viselkedem így, mert lett vesztenivalóm amitől beszorongtam, nem azért, mert megcsalt, átvert, szabályt szegett, és még ki is tett engem ennek az egésznek. Áh, annak semmi köze hozzá.
Látta rajtam, hogy nem vagyok rendben. Tudta, hogy szarul vagyok, hogy nem hiszek neki, hogy keresem, hol hazudik megint. Mondtam neki, hogy nem bízom benne. Természetes reakció, amit megintcsak ellenem fordított.
"Úgy érzem magam, mint az exeimmel, akik számon kértek rajtam olyan dolgokat, amiket nem követtem el. "
Meg hát különben is, mit vagyok kiakadva, hát ezt akartam, nem?
Szegény Peti. Megcsal, a teljes felelősséget áthárítja rám, minden érzésemet invalidálja, de még ő érzi szarul magát, amiért megint ugyanott van.
5. Határozatlanság:
Végtelen veszekedések, elképesztő mélyrepülések, üres ígéretek, tervek. Egy kibaszott hullámvasút volt az egész.
Megígérte, hogy lejön velem a családomhoz, de aztán elbizonytalanodott. Számtalanszor kérdeztem, mindig azt mondta, hogy de, jön. Aztán az utolsó pillanatban lemondta. Ezért is én voltam egyébként a felelős.
"Annyit kérdezgetted, hogy elbizonytalanodtam."
A barátai hívták bulizni arra a hétvégére, pont ott voltam. Úgy nézett rám, mintha el kellene tőlem kéreckednie. Mintha az anyja lennék. Forrtam a dühtől.
Három hónapon keresztül magyarázta, mennyire rohadtul szeret, de mennyire nem tud velem együtt lenni. A kezdeti feszkóinkat ellenem fordította, de a bizalmatlanságomról, az én sebeimről továbbra sem akart tudomást venni. Igazából én basztam el, szóval magamnak köszönhetem. Itt ő a valódi áldozat, akit én, a jégkirálynő megszégyenített és megtört. Nekem volt lelkiismeretfurdalásom. Hagytam, hogy játszon az érzéseimmel, hogy hülyére vegyen. Egy percre sem hagyott békén, birtokolni akart, de nem akart beszámolni semmiről, felelősséget vállalni semmiért. Szőröstül-bőröstül akart, de cserébe semmit sem adott. Ki tudja, hányszor hazudott még mondván, úgysem járunk.
És megint hagytam, hogy így legyen. Én idióta.
Még az utolsó beszélgetés alkalmával is úgy fogalmazott, hogy nem kellett volna hinnie nekem a nyitott kapcsolattal kapcsolatban. Mintha én végig azt hazudtam volna neki, hogy rendben van minden, közben csendben szenvedtem volna. Mintha nem mondtam volna, kértem volna számtalanszor, hogy vegyen vissza, hogy nem érzem magam biztonságban, hogy úgy érzem, át akar verni. Mintha nem veszekedtünk volna azon napokat, hogy még a legapróbb kompromisszumra sem volt hajlandó, mert az elején nem azt mondtam, amit most.
Pedig csak arról volt szó, hogy az elején nem szerettem őt úgy, mint akkor.
Egy kérésemet sem fogadta el, állandóan vitatkozott velem rajtuk, mégis az én hibám volt, ami történt.
Emlékszem, ahogy teljes átéléssel magyarázta, hogy ő már csak annak hisz, amit az emberek tesznek, nem annak, amit mondanak. Üres tekintettel mosolyogtam csak rá, mert belül már csak szórakozni tudtam a hülyeségein. Arra gondoltam, hogy ha én csak a tetteknek hinnék, már rég ki kellett volna őt zárnom az életemből.
Akkor volt igazam.
Az abuzív kapcsolatokkal az a baj, hogy könnyű őket túlromanticizálni.
"De hát úúúúgy szeret!"
Úgy éreztem magam, mint akinek végigment egy vonat. A szünet után is megkönnyebbülést éreztem inkább, nem is fájdalmat. A jó dolgok hiányoznak, de őszintén szólva, nem volt belőlük túl sok. Számtalan második esélyt kapott, mindent eljátszott, miközben én halálra melóztam magam, hogy bebizonyítsam, tényleg őt akarom. Ezzel pedig csak újra ugyanoda sodortam magam: én vagyok az áldozat, és mégis őt sajnálom. Hagytam, hogy megint áldozatot csináljon belőlem valaki ahelyett, hogy meghúztam volna a határt. Hagytam, hogy megint áldozatot csináljak magamból. Pedig minden jel ott volt előttem, minden érzést felismertem, mégsem hittem magamnak.
Mindig kettőn áll a vásár, sosincs olyan, hogy csak az egyik hibázik. Hibáztam sokat, volt, amivel valóban megbántottam, nem akarom felmenteni magam semmi alól. Nem álltam ki magamért, ezzel összezavartam; elzárkóztam érzelmileg, mert féltem, hogy sérülni fogok. De elvégre emberből vagyok, a határaimat pedig ő feszegette, tologatta megállás nélkül. Mindent triggerelt, ami tudta, hogy nekem fájó pont. Mintha szándékosan bántott volna... A végére már mindent megkérdőjeleztem magammal kapcsolatban, pedig amúgy sok mindenben sokkal jobb vagyok, mint pár évvel ezelőtt. És ezt már nem lehet tőlem elvenni, akárki akármennyire is próbálkozik. Peti megpróbáltam, részben sikerrel is járt, de nem tudtam tovább szolgálni az egóját. Most olyan, mintha visszatértem volna önmagamhoz.
Az igazi hiba nem abban volt, ahogy a kapcsolatban viselkedtem. A legnagyobb hibát ott követtem el - megint -, hogy nem hallgattam magamra. Hagytam, hogy bűnbakot csináljon belőlem, vezekeltem, amiért megsértettem őt a második találkozásunk alkalmával, és őt választottam magam helyett. Elnéztem volna neki a megcsalást, - ha a szorongásom engedi ,- csak hogy mellettem maradjon. Pedig mégis, ez ki a faszomnak kell? Végtelen és eredménytelen tortúra. Hiába szeretem, hiába tudom, milyen motor hajtja, hiába értem, én hol basztam el, a tényeken semmi sem változtat. Az egész kapcsolatunk róla és az elképesztő méretű egójáról szólt, ami bekebelezett mindkettőnket. Szar, hogy nem akarta végül megpróbálni rendbehozni a dolgokat, szar, hogy mégsem ért annyit neki ez az egész, hogy igazán szembenézzen magával. Még nem érte el a mélypontot, talán soha nem is fogja, van akkora szerelemben saját magával. De szerencsére ez már nem az én problémám.
Ideje olyat keresnem magam mellé, akit nem kell megtörni ahhoz, hogy tükörbe merjen nézni. Ideje olyat keresnem, ami tud úgy a saját tükrével foglalkozni, hogy az enyémet nem torzítja el. Ideje nem áldozatként viselkednem, hanem a kezembe venni a sorsomat és az életemet.
Köszönöm a leckét, de ennyi elég volt belőle.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése