Anya nem akart gyereket. Ezt máig is hangoztatja; micsoda szerencse, hogy "jól alakultam", nem is tudja, mit csinált volna egy romlott gyerekkel. Örül, hogy marad utána valami. Örül, hogy nem kell gondolkoznia azon, kit szeret a világon a legjobban, kiért adná fel az életét, mert egyszerű a válasz: az egyetlen gyerekért.
Én azért vagyok, mert így egyszerűbb volt. Egyszerűbb volt megbírkózni a világgal, egyszerűbb volt maga mellé láncolni valakit, egyszerűbb volt végigcsinálni az életet, mert van valami, ami irányt ad. Mércét. Én vagyok a válasz minden jóra és minden rosszra az életében. Ha boldogtalan, engem hibáztat, ha bűntudata van, tőlem kér feloldozást, ha megbántották, engem hív önbizalomért, ha épp gyűlöli magát, engem kritizál. Aggodalomba bújtatott számonkérések, bűntudatkeltés, amikor gondot okozok neki, örök elégedetlenség, amiért nem vagyok olyan tökéletes, mint amilyen lehetnék. Amiért nem vagyok olyan, amilyennek megálmodott.
Elvettem a reflektrofényt tőle, és ezt sosem fogja megbocsájtani nekem.
Keresem a párhuzamot apa szüleivel. Apa minta alapján anyát választotta, szóval kell, hogy legyen kapcsolat. És van is. Apa sosem volt elég úgy, ahogy volt, így választott egy olyan nőt, akinek sosem lesz elég, amit adni tud. Örök harcra ítélte magát, örökké azért fog küzdeni, hogy végre szeressék. Csak ha nem ismered, milyen szeretve lenni, nem is fogod soha felismerni, amikor megkaphatod. Muszáj küzdeni érte, különben nem lehet igazi. Muszáj bizonyítani, kompromisszumot kötni, igényekről lemondani, különben nincs súlya, nincs értéke. Kell a feszültség, a veszekedés, az elégedetlenség, különben túl egyhangú, túl békés, túl kiszámítható.
Másfél éve azon dolgozom, hogy ne anyám legyek, de amellett elsiklottam, hogy mit örököltem apától. A kettejük harcterén én voltm az ágyú, amit hol anya, hol apa használt. Belecsöppentem két ember végeláthataltan küzdelmébe a szeretetért, és megörököltem a harcot. A nehézbombázó. Úgy is nézek ki.
Peti rengeteg dühöt és fájdalmat hagyott maga után. Küzdöttem érte, a boldogságáért, de nem kaptam cserébe semmit. Könnyű nélküle az élet, olyan, mintha kapnék végre levegőt. De néha hiányzik a fuldoklás. Hiányzik, mert otthonos volt vele -, csak nekem az otthon mást jelent, mint egy egészséges hátterű embernek. Nekem az otthonom a háború.
Rám erőltette magát, pedig számtalanszor kértem, hogy hagyjon időt. Becsmérelt, kritizált, a körülményeket ignorálva órákon keresztül veszekedett velem hónapokkal ezelőtti szavakon, mondatokon. Minden kérésemet, igényemet ellenem fordította. Hazudott, megcsalt nyitott kapcsolatban, és kizárólag engem tett érte felelőssé. Nem akarta vállalni a tettei következményét, kikérte magának a bizalmatlanságom, ott hagyott, közben mégsem akart elengedni. Hónapokon keresztül játszotta velem a húzd meg-ereszd meget, én pedig újra és újra esélyt adtam neki arra, hogy megjavítsuk a dolgokat. Feladtam magam, hogy boldog legyen, igyekeztem minden igényének és elvásárásának megfelelni, cserébe nem volt két olyan nap, hogy ugyanazt mondta volna.
Ugyanúgy, mint Matyinál.
Állandóan magamat hibáztattam, amiért olyan vagyok mint anyám: elégedetlen, kiszámíthatatlan, megbízhatatlan és önző. Mindig ezt is kaptam tőle vissza, ezt tükrözte nekem vissza, ezt ültette el a fejemben. Nyomkodta a piros gombomat. Annyira arra koncentráltam, hogy én mit rontok el, hogy észre sem vettem, hogy itt nem én voltam anya, hanem ő. Olyan embert választottam, aki borítékolható volt, hogy cserben fog hagyni, és mindent megtettem azért, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét. Aztán meglepődtem, hogy nem sikerült.
Ha visszagondolok az elmúlt 9 hónapra olyan, mintha nem velem történt volna, mitha ott sem lettem volna. Matyi után ugyanez volt az érzésem. Mellékszereplő voltam a kapcsolataimban, mert azt hittem, hogy amit kérek, az túl sok. Hogy túl komplikált velem lenni, engem szeretni, ezért muszáj megalkudnom, a másikat kiszolgálnom, különben egyedül maradok.
A forgatókönyv megint csak a régi. Megszabadulok a cellámtól és rájövök, milyen rohadt boldog vagyok egyedül. Visszavonulok a biztonságos barlangomba és úgy érzem, enyém a világ. Hogy jobb egyedül. Megnyugtatom magam, hogy én mindent megtettem, hogy a valódi áldozat én vagyok, és igazából ő veszített. Ami igaz is. De ez nem sokáig tesz boldoggá. Ez nem lehet egy életcél. Nem pazarolhatom el így az életem.
A jégkirálynő egy irtózatosan jó trigger a teljesítménykésznyeres férfiaknak. Minél elérhetetlenebb vagyok, annál jobban akarnak, de amikor megkapnak, oda a vágyakozás. Érzem most is. Tele vagyok férfiakkal, akik vissza-visszajönnek az életembe, akik akarnak, erőlködnek, próbálkoznak... De ha ott lennék, ha akarnám, ha beadnám a derekam, vagy berezelnének, vagy teljesen rám szállnának. Egy kapcsolatnak még a gondolatától is kiver a víz, de rohadtul imponál, hogy ennyire kellek. Magamtól nem akarnám átlépni a határt, magamtól nem akarnék együtt lenni valakivel, ezért megvárom, amíg valaki beleerőltet, hogy aztán moshassam kezeimet. Elképesztően vágyom valami egyszerűre, valami magától értetődőre, egy intim kapcsolatra, egy ölelésre, közben minden porcikám remeg tőle. Minden kapcsolatom egy szorongás.
Azt mondta Gyuszi, együtt átírjuk ezt. Hogy 1-2 év és jól leszek. Le fogom tudni venni a páncélt és találni fogok igazi köteléket. Csak győzzem kivárni.
Én azért vagyok, mert így egyszerűbb volt. Egyszerűbb volt megbírkózni a világgal, egyszerűbb volt maga mellé láncolni valakit, egyszerűbb volt végigcsinálni az életet, mert van valami, ami irányt ad. Mércét. Én vagyok a válasz minden jóra és minden rosszra az életében. Ha boldogtalan, engem hibáztat, ha bűntudata van, tőlem kér feloldozást, ha megbántották, engem hív önbizalomért, ha épp gyűlöli magát, engem kritizál. Aggodalomba bújtatott számonkérések, bűntudatkeltés, amikor gondot okozok neki, örök elégedetlenség, amiért nem vagyok olyan tökéletes, mint amilyen lehetnék. Amiért nem vagyok olyan, amilyennek megálmodott.
Elvettem a reflektrofényt tőle, és ezt sosem fogja megbocsájtani nekem.
Keresem a párhuzamot apa szüleivel. Apa minta alapján anyát választotta, szóval kell, hogy legyen kapcsolat. És van is. Apa sosem volt elég úgy, ahogy volt, így választott egy olyan nőt, akinek sosem lesz elég, amit adni tud. Örök harcra ítélte magát, örökké azért fog küzdeni, hogy végre szeressék. Csak ha nem ismered, milyen szeretve lenni, nem is fogod soha felismerni, amikor megkaphatod. Muszáj küzdeni érte, különben nem lehet igazi. Muszáj bizonyítani, kompromisszumot kötni, igényekről lemondani, különben nincs súlya, nincs értéke. Kell a feszültség, a veszekedés, az elégedetlenség, különben túl egyhangú, túl békés, túl kiszámítható.
Másfél éve azon dolgozom, hogy ne anyám legyek, de amellett elsiklottam, hogy mit örököltem apától. A kettejük harcterén én voltm az ágyú, amit hol anya, hol apa használt. Belecsöppentem két ember végeláthataltan küzdelmébe a szeretetért, és megörököltem a harcot. A nehézbombázó. Úgy is nézek ki.
Peti rengeteg dühöt és fájdalmat hagyott maga után. Küzdöttem érte, a boldogságáért, de nem kaptam cserébe semmit. Könnyű nélküle az élet, olyan, mintha kapnék végre levegőt. De néha hiányzik a fuldoklás. Hiányzik, mert otthonos volt vele -, csak nekem az otthon mást jelent, mint egy egészséges hátterű embernek. Nekem az otthonom a háború.
Rám erőltette magát, pedig számtalanszor kértem, hogy hagyjon időt. Becsmérelt, kritizált, a körülményeket ignorálva órákon keresztül veszekedett velem hónapokkal ezelőtti szavakon, mondatokon. Minden kérésemet, igényemet ellenem fordította. Hazudott, megcsalt nyitott kapcsolatban, és kizárólag engem tett érte felelőssé. Nem akarta vállalni a tettei következményét, kikérte magának a bizalmatlanságom, ott hagyott, közben mégsem akart elengedni. Hónapokon keresztül játszotta velem a húzd meg-ereszd meget, én pedig újra és újra esélyt adtam neki arra, hogy megjavítsuk a dolgokat. Feladtam magam, hogy boldog legyen, igyekeztem minden igényének és elvásárásának megfelelni, cserébe nem volt két olyan nap, hogy ugyanazt mondta volna.
Ugyanúgy, mint Matyinál.
Állandóan magamat hibáztattam, amiért olyan vagyok mint anyám: elégedetlen, kiszámíthatatlan, megbízhatatlan és önző. Mindig ezt is kaptam tőle vissza, ezt tükrözte nekem vissza, ezt ültette el a fejemben. Nyomkodta a piros gombomat. Annyira arra koncentráltam, hogy én mit rontok el, hogy észre sem vettem, hogy itt nem én voltam anya, hanem ő. Olyan embert választottam, aki borítékolható volt, hogy cserben fog hagyni, és mindent megtettem azért, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét. Aztán meglepődtem, hogy nem sikerült.
Ha visszagondolok az elmúlt 9 hónapra olyan, mintha nem velem történt volna, mitha ott sem lettem volna. Matyi után ugyanez volt az érzésem. Mellékszereplő voltam a kapcsolataimban, mert azt hittem, hogy amit kérek, az túl sok. Hogy túl komplikált velem lenni, engem szeretni, ezért muszáj megalkudnom, a másikat kiszolgálnom, különben egyedül maradok.
A forgatókönyv megint csak a régi. Megszabadulok a cellámtól és rájövök, milyen rohadt boldog vagyok egyedül. Visszavonulok a biztonságos barlangomba és úgy érzem, enyém a világ. Hogy jobb egyedül. Megnyugtatom magam, hogy én mindent megtettem, hogy a valódi áldozat én vagyok, és igazából ő veszített. Ami igaz is. De ez nem sokáig tesz boldoggá. Ez nem lehet egy életcél. Nem pazarolhatom el így az életem.
A jégkirálynő egy irtózatosan jó trigger a teljesítménykésznyeres férfiaknak. Minél elérhetetlenebb vagyok, annál jobban akarnak, de amikor megkapnak, oda a vágyakozás. Érzem most is. Tele vagyok férfiakkal, akik vissza-visszajönnek az életembe, akik akarnak, erőlködnek, próbálkoznak... De ha ott lennék, ha akarnám, ha beadnám a derekam, vagy berezelnének, vagy teljesen rám szállnának. Egy kapcsolatnak még a gondolatától is kiver a víz, de rohadtul imponál, hogy ennyire kellek. Magamtól nem akarnám átlépni a határt, magamtól nem akarnék együtt lenni valakivel, ezért megvárom, amíg valaki beleerőltet, hogy aztán moshassam kezeimet. Elképesztően vágyom valami egyszerűre, valami magától értetődőre, egy intim kapcsolatra, egy ölelésre, közben minden porcikám remeg tőle. Minden kapcsolatom egy szorongás.
Azt mondta Gyuszi, együtt átírjuk ezt. Hogy 1-2 év és jól leszek. Le fogom tudni venni a páncélt és találni fogok igazi köteléket. Csak győzzem kivárni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése